Reakciók

Ekkor egy nagy pofon fogadta az ajtóban, ami annyira meglepte Jeremyt hogy az ütéstől megszédült. Az arca égni, a füle sípolni kezdett.

- Mit képzelsz magadról, te kis rohadék ?! Hogy mersz ilyet tenni ?! - üvöltött rá idegességtől reszketve az anyja.
Nem így akartam anya...Igazság szerint azt hittem képes vagyok jól csinálni...
- Megszégyenítettél a tanárnőd előtt ! Hogy fogok ezek után a szemébe nézni ? Majd elhíreszteli mindenkinek a városban ! A Connelséknek elmebeteg a gyerekük ! És ránk szabadítja az iskola igazgatót is ! El tudod képzelni itt, egy ilyen kis közösségben mit jelent ez ? Nem, te nem tudsz semmit sem elképzelni, neked fogalmad sincs semmiről, elment az eszed ! - anyja megvetően végig mérte Jeremy.
Ne mondd ezt anya ! Csak te ne mondd ezt ! 
Szája szóra nyílt, de végül nem szólalt meg, anyja viszont megtette helyette és szörnyű dolgokat mondott.
- Gyűlöllek ! Gyűlöllek, amiért ilyen vagy ! Mindent feladtunk érted ! Kútba dobtuk az álmainkat azért hogy megszüless ! Talán jobb lett volna, ha azon a sötét februári estén nem jössz a világra ! 
Megbántad !!!
Jeremy torkát a sírás kaparta. Megalázottnak érezte magát, de nem a pofon miatt. Sokkal inkább azért, amit anyja a fejéhez vágott. Legszívesebben felrohant volna a szobájába, de csak állt ott mereven és igyekezett elfojtani az érzéseket, amik a fejében kavarogtak.
- Sose szerettél ? - kérdezte és hangja fátyolos volt a könnyektől.
Mondd hogy nem így van ! Mondd, hogy egy kicsit...
Anyja felhúzta a szemöldökét és hanyagul vállat vont.
- Szeretet ? A gyerekem vagy, tehát szeretnem kell téged ! De nem is tudom...míg kicsi voltál az állandó sírásoddal kergettél minket az őrületbe, most meg hogy tizenéves vagy, a kiismerhetetlenségeddel és azzal, hogy egyáltalán nem vagy átlagos. Rémisztő vagy...Elegem van belőled Jeremy ! - mondta és úgy nézte Jeremyt, mint egy idegent.
Nem tetszik, ahogy rám nézel anya...
- Ha meg akarsz halni...tessék ! De engem ne keverj bele ! Legyél bátor, árts magadnak, ha ettől jobb lesz szerinted. De elárulom, semmi sem lesz jobb, minden ugyanolyan elbaszott marad körülötted ! - jegyezte még meg.
Sajnálom ezt az egészet ! Sajnálom, hogy nem lehettek büszkék rám !
Jeremy látta, hogy anyjának leginkább a saját érdekei a fontosak, hogy mit gondolnak róla majd a városban. A torka össze szorult és még a levegő vétel is nehezére esett, ahogy ott állt. Anyja megkönyörült rajta végül.
- Most menj a szobádba tanulni. Menj, ne is lássalak ! - parancsolta dühösen.
Eljön majd az a nap is, mikor nem látsz..
Jeremy szótlanul botorkált felfelé a lépcsőn. Sérült lába nehezen engedelmeskedett a lépcsőfokoknál. Bárhogy akart, nem tudott sietni, pedig szíve szerint futott, menekült volna minden elől.
Eszébe jutottak Clark szavai és össze vetve anyja vádló szavaival úgy érezte, a világnak csak ugyan nincs szüksége rá ! 
A szobájába érve ledőlt az ágyra. Érezte, hogy lába még mindig lüktet és húzódik az alvadt vértől. Fázott.
Talán lázas vagyok...
Magára húzta a takaróját és lecsukta a szemeit. De belülről még mindig visszhangoztak a szavak. Gyűlöllek, ne is lássalak, elegem van belőled!!!!!!Jeremy a füleire tette a kezét.
- Nem akarom hallani ! - kiáltotta és dacos sírásban tört ki. Apja mindig azt mondta, hogy nem férfias dolog sírni, de nem tudta megakadályozni a könnyeit. Annyi sok fájdalom, emberi gonoszság gyűlt fel a lelkében, hogy ezt már talán rajzolással sem tudta volna levezetni. Csak zokogott a párnájába hangtalanul.
Mikor feleszmélt, már este volt. A földszintről beszélgetés zaja hallatszódott fel. Nem értette miről folyik a párbeszéd, de kivehető volt apja ingerült hangja és anyja néha sírásba hajló beszéde. 
A feje fájt és ki volt száradva a szája. Lábára rátapadt véres nadrágja. Az egész teste nehéz volt. A sötétben tapogatózva megtalálta a kislámpa kapcsolóját. Felkattintotta és bágyadtan hunyorgott a kevéske világosságban. Furcsán nyugodtnak érezte magát. Talán mert eleget sírt a délután folyamán. Felkelt ágyáról és az íróasztalához ült. Egy üres papírlapot vett elő és fekete ceruzával egy kést rajzolt. Majd meredt tekintettel nézte az ábrát.
Egyszer valóban bátor leszek és úgyis megteszem !
Ekkor hirtelen nyílt az ajtó, Jeremy felpattant és lelökte a földre a papírt, ami az asztal mögé csúszott. Apja lépett be a szobába. Arca meglehetősen komor volt. 
Számítottam rá, hogy te is megjelensz apa...
- Beszélnem kell veled ! - mondta ridegen a férfi.
- Miről ? - kérdezte Jeremy, mintha nem tudná.
Apja intett, hogy üljön vissza a székre, míg ő maga állva folytatta.
- Anyád azt mondta, hogy teljesen meghibbantál és öngyilkos akartál lenni délután. Bementél a dolgozó szobámba, ahova csak engedéllyel léphetnél be és elővetted a késemet. Állítólag megsebesítetted vele magad...Ráadásul megjelent valami tanárnőd is, aki szerint a viselkedésed aggasztó és holnap orvoshoz visz téged !
Mr. Connels felsóhajtott. Jeremy meg konokul hallgatott.
- Öngyilkos ?! Ilyet ép eszű ember nem tesz ! Az élet ajándék ! Ilyet normális fiatalok nem csinálnak ! Tizenöt éves vagy, az Isten szerelmére ! Mégis mi a franc bajod van neked ?
Apja gúnyosan elmosolyodott. Jeremy válasz helyett az ablak felé fordult. A nehéz hallgatás megkeserítette minden másodpercét.
Nem hiszed hogy okom lenne megtenni, ugye ?
Lett volna mit elmondania, de inkább nem szólalt meg. 
- Fogalmam sincs mitől lettél ilyen. Ha csak egy csepp értelem is szorult volna beléd, nem szúrkálnád magadat egy késsel ! 
- Te ezt nem érted ! - vágott végre közbe Jeremy.
- Nagyon is jól értem fiam ! Ez a hála, amiért tizenöt éven keresztül érted küszködtünk ! Ez igazán ragyogó, a fiam akit tizenöt éven keresztül neveltem egy őrült és meg akar halni ! - fortyant fel Mr. Connels.
Rosszul látod...Rosszul látsz mindent...
- Ha tisztelnél és szeretnél minket nem csinálnál ilyet. - jelentette ki szemrehányóan az apja.
- Szeretet ? Te és anya gyűlölitek egymást, folyton vitáztok. Nem bírom már hallgatni. Miért beszélsz nekem a szeretetről ? - Jeremy nem értette, csak érezte hogy apja ennél igazságtalanabb már nem is lehetne. Dühöt érzett, ami belülről perzselte.
- Na és mi közöd hozzá, hogy anyáddal olykor veszekszünk ? Nem a te dolgod ! A te feladatod a tanulás és hogy normális tizenéves módjára élj ! De látom nem fogod fel mit teszel velünk, egy agyament vagy ! Nézz a szemembe átkozott kölyök ! 
Mr. Connels megragadta Jeremy ingét és közel húzta magához a fiút. Az arcuk szinte össze ért, Jeremy érezte apja forró leheletét.
Rajta, üss meg ha akarsz !

- Vigyázz magadra Jeremy ! Még egy rossz hír amit rólad hallok, beadlak intézetbe, vagy egy őrültek házába, ahol az olyanokat kezelik akik úgy viselkednek, mint te ! - fenyegetőzött és hirtelen elengedte fia ruháját. Jeremy vissza hanyatlott a székre és félelemtől dobogó szívvel bámult apja után, aki az ajtóból még vissza fordult.
- Nevelő intézet, ne feledd ! - mondta és már el is tűnt.
Jeremy bánatosan nézett a félig nyitva hagyott ajtó irányába.
Miért éljek tovább, ha igazán senkit sem érdeklek ? Nevelő intézet ? Csak szavak...
Felállt a székről és ismét az ágyához ment. Szinte égetett a homloka és szédült, mintha meghűlt volna. A lázmérő után nyúlt, majd mikor kivette a fiókból a kis szerkezetet, gyorsan vissza is tette.
Minek ?!
- Nincs értelme ! - suttogta magának és lefeküdt. Hányingere volt, fogai vacogtak, ahogy kilelte a hideg, de alaposan betakarózott és szemeit szorosan össze csukta. Aznap már nem akart többet gondolkodni késről, vérről, anyjáról, pofonról és apja üres fenyegetéseiről sem. A holnapra meg még nem mert gondolni.

Vaksötétben

- Szervusz Jeremy ! - lépett még közelebb hozzá a tanárnő. 
Jeremy felpillantott rá, de nem szólalt meg. 
Mrs. Jackins a fiú lába alatt lévő apró vércseppeket nézte.
- Megsérültél ? - érdeklődött riadt hangon.
Csak egy karcolás !
- Nem vészes. - rázta meg a fejét Jeremy.
- Nem tetszett a viselkedésed a torna öltözőben. Aggódtam, ezért úgy gondoltam, nem várok az információra, hogy mikor érnek rá a szüleid, inkább azonnal eljövök hozzátok. És ahogy látom, elég nagy a baj...- mondta Mrs. Jackins.
Nem is tudja mekkora...
- Na most nézze meg, ez az őrült kölyök mit művelt magával ! Állítólag öngyilkos akart lenni ! Én nem tudom mi van vele, de egyáltalán nem olyan mint egy korabeli gyerek. Pedig mi mindent megteszünk érte, erre hálából az apja késével akarja szurkálni magát ! Kérem mondja meg, mit csináljunk most ?! - háborgott Mrs. Connels.
- Beszéljünk kint, rendben ?
Mrs. Jackins tapintatosan félre vonta Mrs. Connelst és kivonultak a szobából, de Jeremy minden egyes szavukat jól hallotta és félelem töltötte el a szívét.
- Hogy megtudjuk a bajok gyökerét, részletesen fel kellene tárnunk Jeremy minden apró sérelmét ami vele esett. Én ehhez nem értek, sajnálom..- magyarázta a tanárnő.
- Akkor mi legyen ? Mit javasol ? Most már örökre ilyen marad ? - vágott a szavába türelmetlenül Mrs. Connels.
- Nem akartam Jeremy előtt beszélni, nem szeretném ha tárgynak érezné magát, aki felett ítéletet hoznak. De véleményem szerint szakember segítségére van szükség. 
- Úgy érti egy pszichológus ? - kérdezte Mrs. Connels csodálkozva.
- Igen, gyerek pszichológus. Van egy jó ismerősöm, a család barátja Dr. Arnold White, talán tudna segíteni Jeremyn, feltéve ha ő is akarja...
De nem akarom ! Nem kell orvos ! Nem tud segíteni ! Senki sem tud segíteni !
- Hát persze hogy akarja ! És mi is szeretnénk, hogy jobban legyen ! - mondta gyorsan Mrs. Connels. 
Rövid csend következett és Jeremy az üvegajtón keresztül látta, hogy tanárnője egy noteszt vesz elő a táskájából és valamit nézeget benne. 
- Nos rendben. Még ma felhívom White doktort és beszélek vele. Reggel 8 órától rendel a helyi kórházban. Talán elvihetném oda Jeremyt...- mondta végül.
- Ez nagyszerű...Köszönöm tanárnő. Akkor reggel 8-kor várjuk és nagyon remélem hogy nincs késő és ez az orvos rendbe tudja hozni ezt az őrült gyereket... - hálálkodott Mrs. Connels.
- A fia nem őrült asszonyom ! Ugyanolyan mint ön vagy én, vagy bárki más. Csak most nehéz időszakon megy keresztül...- mondta felháborodottan Mrs. Jackins.
El sem hiszem hogy Mrs. Jackins szerint nem vagyok őrült...Persze lehet hogy nem így gondolja, lehet hogy az egész csak álca, képmutatás...
- Te jó ég, mind azon megyünk át Mrs. Jackins ! Nem rég költöztünk ide Dallasból, elvesztettem az állásomat, aztán most lett egy új munkám, mindeközben a férjem is látástól-vakulásig dolgozik. Nekem nem mondja mi az hogy nehézség, mert jól tudom ! És sajnálom, de nem értem a fiamat ! - Mrs. Connels legalább annyira felháborodott, mint az előbb a tanárnő. Ismét csak zavart csend volt pár másodpercig, majd nyílt a szoba ajtaja és Jeremy szeme előtt megjelent anyja és Mrs. Jackins. Anyján harag, Mrs. Jackins arcán pedig segítő szándék látszott.
- Jeremy, van kedved beszélgetni a problémáidról, gondolataidról, vagy bármiről egy nagyon kedves ismerősömmel ? - érdeklődött szelíden Mrs. Jackins.
Nincs ! De nem tehetek mást, anya úgyis kényszerít rá. Meg akar törni engem !
Jeremy kelletlenül bólintott.

- Akkor holnap nem mész iskolába, reggel 8-ra érted jövök és elmegyünk hozzá. Jó lesz így ? - Mrs. Jackins táskájába süllyesztette noteszát.
- Igen. - sóhajtott nagyot Jeremy és ettől a bejelentéstől kicsit jobban érezte magát, holnap nem kell látnia Clarkot és a többi osztály társát, ez örömmel töltötte el, de persze nem mutatta. Semmit sem mutatott, csak állt földre szegezett szemekkel és nézte a padlóra száradt vércseppeket.
- Akkor én megyek is. Holnap reggel 8 órakor itt leszek. - ígérte a nő és az ajtó irányába indult. 
- Mit mondasz a tanárnőnek Jeremy ? - mordult a fiúra az anyja. A szemeivel akár ölni is tudott volna. Látszott rajta, hogy iszonyatos indulatok vannak benne.
Amit hallani akarsz anya...
- Köszönöm szépen Mrs. Jackins...- nyögte ki fátyolos hangon Jeremy.
- Ugyan, ezért nem jár köszönet ! Viszlát Jeremy ! - jött zavarba Mrs. Jackins és gyorsan elhagyta a szobát.
Jeremy anyja segítőkészen utána eredt.
- Várjon, ki kísérem ! - ajánlotta.
- Köszönöm nem szükséges Mrs. Connels, ki találok magam is. Viszont látásra ! - hárította el az ajánlatot Mrs. Jackins és az ajtó már csukódott is mögötte. Jeremy az ablakhoz lépve látta, ahogy végig megy a kissé elhanyagolt udvaron, majd behúzza maga mögött a kert kaput és eltűnik az utcán. 
Jeremy elrakta a búcsúlevelet amit írt, majd össze szedte magát és a fürdőszobába ment. A tükörben megpillantotta magát és elszörnyedt. Ijesztően nézett ki. Mint aki legalább két napja nem aludt, a haja ziláltan és izzadtan lógott szemeibe, vérfoltos arca az izgalomtól volt tűzvörös. 
Mindent elrontottam !
Leült a kád szélére és elgondolkodott, talán ha mindent jól csinál és ha anyja a tanárnővel öt perccel később jön, talán már nem kellene magyarázkodnia, talán már nem lenne itt, ezen a világon...Talán...
Öt perc is mennyit számít...
A lábára nézett, erősen sajgott, a sebből még most is szivárgott a vér, igaz már nem annyira. Jeremy végig húzta ujját a seb szélén és elszégyellte magát.
Te hülye kis patkány, még meghalni sem tudsz !
A vízcsaphoz hajolt és egy kevés vízzel megmosta véres arcát, kezét, majd rezignáltan figyelte, ahogy a csapban eltűnnek a vörös vércseppek. Ekkor csapódott az ajtó és lépéseket hallott egyre közeledni.
- Jeremy, hol vagy ? - kérdezte anyja furcsán, rekedtes hangon. 
A fiú gyomra össze ugrott, volt valami félelmetes anyja hangjában. Nem akart vele beszélni, nem akart a szemébe nézni. 
- Jeremy válaszolj ! - hallotta ismét anyja hangját. Gyorsan megtörölte vizes kezét.
- Itt vagyok a fürdőszobában ! - mondta halkan, majd lenyomta a kilincset.

Segíts rajtam, öngyilkosság !

Szinte villámként vágódott be a ház ajtaján. Ott aztán megtorpant és hallgatózott, de csak feszült csend vibrált a levegőben és nem hallott neszezést. Letette a táskáját és egyenesen apja dolgozó szobájába igyekezett, mikor belépett feloltotta a villanyt, mert az elhúzott függönyök miatt állandó félhomály volt a helyiségben. A barna íróasztalhoz lépett és egy nagy sóhaj keretében, remegő kezekkel nyúlt ahhoz a fiókhoz, ahol legutóbb a pisztolyt találta. 
Rajta te szerencsétlen, húzd ki a fiókot !Ám csalódnia kellett, a fiók zárva volt és sehol nem látta a kulcsot. Szemei többször végig futottak az íróasztalon, de hiába. Pánik lett úrrá rajta. És reménytelenség. Egy darabig tanácstalanul állt ott, majd hirtelen mozdulattal kihúzta az egyik felsőbb fiókot. Maga sem tudta mit keres, csak türelmetlenül túrta át a fiók tartalmát. Sok mindent talált, iratokat, golyós tollakat, poros fényképezőgépet, egy fotót ami őt és anyját ábrázolta, öngyújtót, lejárt számlákat. A fiók legalján egy szürke doboz volt, Jeremy figyelmét rögtön megragadta. Nem találgatott mi lehet benne, kiemelte a dobozt és az asztal tetejére helyezte, majd felnyitotta a fedelét. Legnagyobb megrökönyödésére egy nagyobb méretű, éles kés feküdt a karton dobozban. Jeremy ámulattal nézte, ahogy a lámpa fénye táncol az éles pengén.
Mindennek eljön az ideje !Jeremy jól emlékezett a nem rég kimondott szavaira az erdő sűrűjében. Igen, most talán eljött az ő ideje is. Most talán majd figyelni fognak rá, mert eddig mindenki átnézett felette, vagy csak gúnyolódott rajta. Mindig csak rajta...
Minden embernek van feladata, szerepe a világon, kivéve őt. Vele senki sem számol, őt senki nem nézi semmibe.
Jeremy elkeseredetten nyújtotta ki kezét az éles szerszám felé. Megmarkolta a szürkés színű nyelet és felemelte a kést. Nem számított rá hogy ilyen nehéz, a hirtelen súlytól megbicsaklott a keze és majdnem elejtette a kést. Mikor végre biztosabban tartotta, elgondolkodva emelte közelebb a szemeihez.
De hiszen ez nagyon éles...Nem baj, nem érdekel ha fáj is. Oda át biztos nyugalom van...Jeremy keserűen elmosolyodott és csak nézegette a kést. Aztán eszébe jutott még valami. 
Búcsúlevél ! Senki sem megy el búcsúlevél nélkül...
Letette a kést az asztalra és egy ott lévő cetlire felvésett pár kusza sort.
Anya, apa ! Bármilyen rossz is voltam, mindig szerettelek benneteket ! Ne vessetek meg azért amit most tettem, de ez az utolsó esélyem hogy elmeneküljek ez elől a pokol elől, amit úgy hívnak hogy élet. Tudom, hogy sok bánatot okoztam, furcsa voltam és mindig hallgatag, érthetetlenül viselkedtem és biztos szégyent hoztam rátok. Talán jobb lesz nektek nélkülem. Jeremy Austin Connels.A levelet az asztalon hagyta, majd ismét magához vette a kést és az ablakhoz sétált. Kicsit félre húzta a nehéz sötétítő függönyt és kinézett a fáradt, délutáni tájra. Kint már narancsos pirosas fényben úszott minden. Érezte milyen gyorsan ver a szíve, ajka felett nedves a bőre és hogy verejték cseppek gördülnek le a homlokáról. 
Ezt akartam, akkor mégis miért félek ?!
Felemelte a kést, de gyenge karja nem bírta el a súlyos fegyvert, ami ujjai közül gyorsan esett ki egyenesen a földre. Hatalmas csattanást hallott, a penge hangja elviselhetetlenül süvített végig a dolgozó szobán és az egész házon. Jeremy megrémült. Az erős zaj kizökkentette amúgy is ingatag lelki egyensúlyából. Hirtelen ráébredt a valóságra. Mi lesz ha szülei hamarosan haza érkeznek és észreveszik őt a késsel ?!
A földön heverő késre pillantott, a lábai mellett ért talajt. Rémisztően csillogó pengéje vádlón meredt feléje.
Meg kell tennem ! Addig amíg nem jönnek haza !
Lehajolt a fegyverért, de figyelmetlen, izgalomtól kapkodó mozdulatai miatt egyenesen bele térdelt a kés borotva éles pengéjébe, ami szétvágta nadrágja szélét és meg sebezte a lábát. Mindez pár másodperc leforgása alatt történt. Éles fájdalom hasított az egyik lábába. És mintha valami meleg ömlött volna végig a bokáján. A szíve a torkáig ugrott. Oda csúsztatta a kezét és csak aztán nézett le. Vér volt mindenfele. 
Mi történt ?!
Mikor meglátta élénk piros vérét, ahogy vörösre festette a kezét és megállíthatatlanul szivárgott felsebzett bőre alól, émelygés fogta el. Úgy érezte, perceken belül elhányja magát. 
Kezét az arcára szorította, de ettől csak az arcát vérezte össze és ez még rosszabb hatással volt rá. Szédülni kezdett. 
Ehhez túl gyenge vagyok !
Látta, hogy vére beszennyezte a padlót is.
Fel kell takarítani, el kell tüntetni !
- Gyorsan ! - diktálta magának Jeremy és oda botorkált az asztalhoz. Pár darab papír törlőn akadt meg a szeme, felkapta és azokkal próbálta feltörölni a vérfoltokat. Nehéz volt, szemei előtt lila és kék foltok ugrándoztak és hol fázott, hol melege volt. 
Csak nehogy jöjjön anya vagy apa ! Csak azt ne !
A véres törlőket a zsebébe gyűrte és imbolyogva állt fel. A lámpa fénye mint valami szentjános bogár keringett szemeiben. 
Nem ájulhatsz el !!!
- Jeremy ! Mit csinálsz apád szobájában ? Ki engedte meg, hogy be gyere ide ?
Istenem ne ! 
Jeremy össze rezzent és nem hitte el hogy anyja hangját hallja.
Ez nem lehet ! 
Az ajtó felé nézett. Anyja állt ott kérdőn nézve rá. Aztán mikor megpillantotta őt még a szája is tátva maradt.
Ennyire szörnyű látványt nyújtok anya ?!
- Te jó ég, mi lett az arcoddal ? Mivel kented össze ? - szörnyedt el Mrs. Connels és közelebb lépett Jeremyhez, aki nem válaszolt.
- Mindegy, töröld le nagyon gyorsan mert képzeld, a ház előtt össze futottam a tanárnőddel, Mrs. Jackins-el, éppen hozzánk igyekezett. Most itt van a nappaliban. - hadarta el idegesen Mrs. Connels.
Jeremy kővé dermedt.
Hogyan ? Mrs. Jackins itt van ?
- Tényleg ? - kérdezte alig hallhatóan.
El akarok tűnni innen...
- Igen, de...mit csináltál a lábaddal ? - érdeklődött Mrs. Connels gyanakodva tett fia felé pár lépést. A friss sebből még mindig vékony csíkban szivárgott a vér és ezt Jeremy sehogy sem tudta eltitkolni.
- Elvágtam. - közölte végül röviden és átnézett anyja feje felett, egyenesen a félig nyitott ajtóra.
- És a nadrágodat is tönkre tetted ! Minek jöttél ide ? És miért kell apád késével szórakoznod ? - förmedt rá Mrs. Connels. 
Vajon mit fog szólni az igazsághoz ?
- Én nem szórakoztam a késsel. Én...öngyilkos akartam lenni ! - Jeremy hangja dacos lett.
Anyja nem értette.
- Hogy mi akartál lenni ? - kérdezte szinte tagolva és tágra nyílt szemekkel.
Jól hallottad anya...
- Meg akartam halni. A kés pengéjével olyan mély vágást akartam ejteni a csuklómon, hogy elvérezzek. Pár perc lett volna az egész, de a kés kiesett a kezemből...- Jeremy az anyjára pillantott, akinek arcán vagy százféle érzelem szaladt át. Hirtelen szóhoz sem jutott, arca sápadttá vált.
- Ezt nem hiszem el ! Te nem vagy komplett Jeremy ! - fújta ki a levegőt felháborodottan.
Jeremy lehajtotta a fejét.
Tudtam, hogy ezt fogja mondani...
Ekkor halkan nyikordult az ajtó, Jeremy szeme sarkából látta, hogy a tanárnő áll az ajtóban. Szédülése fokozódott, már a talaj is ingott alatta.
- Talán rosszkor jöttem Mrs. Connels, tudja mit majd máskor vissza nézek. - mondta zavartan látva az anya dühös arckifejezését, ami azonnal megváltozott ahogy a tanárnőt ő is észre vette.
- Kérem ne menjen el Mrs. Jackins, inkább jöjjön be, mert én nem értem mi folyik itt. - marasztalta segély kérően a tanárnőt. Mrs. Jackins bólintott és óvatosan belépett a szobába. Jeremy nem mert ránézni, egyre csak a padlót fürkészte, amin ismét gyűlni kezdtek az árulkodó vörös vércseppek. 
Vér...Vér...
Mrs. Jackins végig mérte a fiút és a vért meglátva kétségbe esetten felsóhajtott.
- Te jó ég Jeremy !

Tükörkép

Köszönöm a kommentet :)

Amint Mrs. Jackins elment, Jeremy megengedte a zuhanyzó csapját. A meleg víz nagy robajjal hullott meztelen vállára, a haja is nedves lett. Hallotta a víz hangját és ahogy azt is, ahogy a vízcseppek csempézett padlóra zuhognak. Igyekezett nem gondolni semmire sem, de még akkor is Clark szavai jártak a fejében, mikor szárazra törölte bőrét a törölközővel és magára vette ruháit. Miután felöltözött, belenézett a törött fali tükörbe.
Siralmas kép tárult eléje.
Ez lennék én ?!
Haja nedvesen össze ragadva hullott a szemébe, vízcseppek gyöngyöztek sötét tincsein. Barna szemei alatt karikák feketéllettek, az arckifejezése pedig fájdalmas volt. Igen ez volt ő és egyre jobban fájt neki, hogy így néz ki. Megbénulva nézte a szánalmas arcot és eszébe jutott Clark Gibson.
Neki minden jó kijutott az életben. Jól nézett ki és ezt tudta is magáról. Szinte már férfinak tűnt a többi osztály beli fiú mellett. Izmos testalkat, szőke haj, kék szemek. Az összes lány róla álmodozott, elhalmozták bókokkal, ezzel növelve Clark amúgy is fellegekig érő önbizalmát.
Jeremy Clark szöges ellentéte volt. Egy átlagos, csendes fiú. Akit a lányok sosem néztek meg női szemmel. Egy lány sem mondta neki, hogy jóképű, hogy kedves, helyes, vagy aranyos. Pedig Jeremy is vágyott arra, hogy megtapasztalja milyen egy lánnyal kézen fogva sétálni, vagy milyen érzés az, mikor egy lány ajka az övéhez ér. Őt is égették az ilyen álmok, de minden lány átnézett rajta. A fiúk pedig csúfolták. Senki sem kedvelte sohasem.
Kegyetlen igazság !Jeremy beharapta ajkát és ahogy végig nézett magán rosszullét környékezte. A vizes haja, meggyötört arca, sápadt fehér bőre amelyen átütöttek az erek, törékeny testalkata, pólóján keresztül is érezhető bordái. Számára az egész lénye gyűlölni való volt.
Bizonytalan kezekkel végig simította tükörképét, a szemei dühös könnyekkel teltek meg
Gyűlölöm magam ! Gyűlölöm magam és meg akarok halni !!!
Nem bírt tovább farkas szemet nézni szomorú képmásával, inkább össze szedte magát és kilépett az öltözőből.
Ahogy kiért az iskola udvarra és onnan az utcára, halvány napsütés villant az arcába, mutatva az utat neki hazáig. Jeremy lelépett a járdáról és veszélyesen közel merészkedett a mellette elhaladó autókhoz. Néhányan rá is dudáltak, de nem reagált rá. Azon töprengett mi lenne, ha hirtelen kiugrana egy sebesen száguldó jármű elé. Ha nagyon gyorsan menne az az autó, már ideje sem lenne megállni. A terve fejben jól megvalósítható volt, de Jeremyből csak a bátorság hiányzott hogy megtegye. 
A következményektől félt, attól ami szüleire várna, ha ma nem menne haza. 
Vagy lehet, hogy nem is hiányoznék nekik igazán ?!
Talán kicsit a fájdalmaktól is tartott. Már kiskorában érzékennyé vált a hirtelen és rossz érzésekre. Az első emléke nagyjából négy éves korában érte, amikor égette a kezét valami forró tárggyal. Szinte sokkosan, eszét vesztve sikoltott akkor fel. Erre egészen tisztán emlékezett. A képsoroktól a mai napig könnybe lábadt a szeme. Pedig ahogy hazafelé lépkedett, többször is elszaladtak a képzeletében újra meg újra, mint egy végtelenített filmszalag.
Ahogy lefordult az autó útról és a csendes külváros felé vette az irányt, egyre inkább hatalmába kerítette valami kényszer a fájdalom iránt. Hiába félt tőle, fura mód vonzotta is egyben. 
Undorodom magamtól, mert csúnya vagyok és gyáva, mert kilógok a sorból és mert nem merek Clarkkal és a többiekkel szembe szállni. Mert nem tudok hatni anyára és apára. Gyűlölöm a testem minden részét !
Ahogy áthaladt az egyre elcsendesülő utakon, agyában bizarr gondolatok fordultak meg. Megszaporázta lépteit és a karácsony esti felfedezésére gondolt. Arra a semmihez sem hasonlítható, egekig emelő érzésre, amikor a nehéz és hűvös fegyvert a kezében tartotta.
Magnum 357...
Azóta nem nézte meg a fegyvert apja dolgozó szobájának szekrényében, de bízott benne hogy most is ott találja.
Arcára szomorkásan keserű mosolyt csalt az ötlet. 
Megérdemlem a fájdalmat !
Jeremy elszántan haladt az otthona felé. Nem tudta, hogy apjának mire kell a pisztoly és hogy bántott e vele valakit valaha, de ha már ott van szolgáljon arra, amire való.
Öljön embert !

Merülés

Köszönöm Tímea kommentjét. A kérdésére válaszolva, nem hinném hogy sok olvasóm van, szerintem kevesen vevők ilyen témákra. És nem vagyok perfekt angolos (hm jó is lenne), ez a sztori pedig nem fordítás, hanem egy video klip és megtörtént eset, plusz az én fantáziám szüleménye :)

Testnevelés óra. Jeremy talán ezt a tantárgyat gyűlölte legjobban. Mr. Cross a testnevelés tanár nem csak hogy szigorú volt, de előszeretettel alázta meg a tanulókat, akik szerinte nem megfelelően teljesítettek. Számára csak a Clark Gibson féle sportolók számítottak igazán. Jeremy mindig idegesen dobogó szívvel vett részt ezeken az órákon.
Azon a testnevelés órán sem érzett másként, különösen hogy az iskola földszintjén lévő úszómedencéhez mentek.
- Mai órán fejest fogtok ugrani ! - jelentette be a tanár.
- Én kezdem ! - tolt mindenkit félre durván Clark. Gyorsan felmászott az ugródeszkára és csodás fejest ugrott. Mikor kijött a vízből Mr. Cross elismerősen bólogatott, a lányok elé szaladtak gratulálni és némelyik fiú barátságosan megveregette a hátát.
Jeremy nem csinált semmit, tartott közelebb menni a többiekhez, inkább a medence szélénél álldogálva nézte a fodrozódó víztükröt, miközben az osztálytársak sorra ugrottak.
- Hé Connels, te még nem ugrottál ! - ordított rá Clark egy idő múlva és Mr. Crossra pillantott, aki helyeselni kezdett.
- Igaz is, menj fel és ugorj, senki sem maradhat ki, mindenkinek ugrania kell ! - utasította a fiút a férfi, majd elindult a folyosó felé, ahol egyik kollégája várta.
Jeremy kiszáradt torokkal pillantott az ugróállványra. Számára nagyon magasnak tűnt és valahogy mindig is félt a magasságtól. 
Nem akarom ezt csinálni...
- Na Connels, ne bámulj már így. Takarodj fel ugrani ! - lépett hozzá röhögve Clark és lökött rajta egyet.
Átkozott...
- Így van, menj és ugorj, különben beárulunk Crossnál ! - mondta kárörvendően egy fiú. Jeremy nem tudott mást tenni, lassú léptekkel indult a medence felé, majd fel az ugródeszka lépcsőin. Közben átkozta magát. Hiszen nem rég még bosszút esküdött Clark és a többi gyerek ellen, megfogadta hogy véget vet a szenvedéseknek és most mégis gyáva módon szó nélkül tette amit Clark mondott. Mint valami programozott robot.
Mikor az ugródeszkára ért és kilépett a szélére, lenézett. A magasságtól hányingere támadt. Az összes osztály társa a medence szélén állt és nevetett.
- Ugorj le te gyáva kutya ! - kiabált Tommy és Mike.
Jeremy tett még egy lépést és már teljesen a deszka szélén állt. Érezte, hogy izzad a tenyere és az izgalom késként hasítja fel mindenét.
- Na ugorj már, mert felmegyek és magam löklek le ! - mondta Clark és tett pár lépést az ugródeszka irányába, hogy szándéka komolynak tűnjon. Ettől Jeremynek vér szökött az arcába és végső elkeseredésében hirtelen mozdulattal leugrott.
Az agya teljesen üres volt amikor megtette, nem gondolkodott, mert nem is tudott. Hassal esett a medencébe, szeme, szája tele lett a medence erősen fertőtlenített vizével. Mikor kibukkant a vízből, köhögött és torkát marta a víz, gyomra majd szét szakadt a fájdalomtól. Remegő lábakkal mászott ki a medencéből. Mindenki rajta nevetett.Megint ez a nevetés. Hogy gyűlölöm hallgatni őket !- Béna ugrás volt ! - mondta Mary gúnyosan.
- Be kell vallani Connels, hogy te egy beszari kis féreg vagy. Nem is tudom, miért élsz egyáltalán...- vágta Jeremy arcába a szavakat kíméletlenül Clark, miközben nem titkolt undorral vizslatta Jeremyt. Majd Mr. Cross belépett az ajtón és az óra folytatódott.
A tanóra véget értével mindenki gyorsan zuhanyzott, öltözött és rohant is tovább, kivéve Jeremyt. Aki alig várta, hogy egyedül maradhasson. Ott állt fürdőnadrágban, fogvacogva és Clark szavai még mindig visszhangzottak a fülében. Az idő megszűnt létezni számára, kizárta a külvilágot, megfagyott benne minden.
Talán három-négy óra is volt már, mikor az aznapi ügyeletes tanár, Mrs. Jackins arra járt hogy ellenőrizze, minden rendben van e és hogy bezárja az ajtókat. Hallotta hogy csöpög a csap a zuhanyzóban, ezért benézett. Megdöbbent, mikor meglátta a fiút.
Mrs. Jackins mint mindig most is megtalált...
- Jeremy te még itt vagy ? - kérdezte ámulva, de Jeremy nem felelt.
- Történt valami igaz ? - kérdezte a tanárnő és belépett a helyiségbe. Cipői idegesítően kopogtak a sárga padlón. Jeremy tekintetét kereste, de a fiú elfordított a fejét.
- Nem. - válaszolta közönyösen Jeremy.
Mrs. Jackins már tudta hogy ezt fogja felelni, hogy tagad, hogy nem beszél, hogy nem tudni mire gondol igazából, mik játszódnak le benne. És kétségbe eséssel töltötte el a dolog.
- Miért állsz itt ? Nem fázol ? - érdeklődött a tanárnő és végigpillantott a hidegtől reszkető fiún.
- Jól vagyok. - sóhajtotta Jeremy és vizes hajtincsei alól mereven nézte a zuhanyzó szaporán csepegő csapját.
- Öltözz fel ! - kérte szelíden Mrs. Jackins és Jeremy felé nyújtotta a fiú padon heverő ruháit. Jeremy elvette a holmikat, de mégsem mozdult, nem kezdett öltözni.
- Beszéltél a szüleiddel ? - érdeklődött hirtelen a tanárnő.
- Igen, de nem tudom mikor érnek rá, nem mondták...- vágott gyorsan közbe Jeremy, hol a zuhany csapját, hol a padlót nézve.
Mrs. Jackins a fejét csóválta.
- Ez furcsa...Már hogy nem üzentek, nem mondtak semmit. És hogy sosem érnek rá. Mondd meg őszintén, átadtad nekik, hogy szeretnék találkozni velük ? - vonta kérdőre Jeremyt a tanárnő.
Jeremy arcát pír lepte el.
Miért nem hisz nekem ?!
- Nem hazudok ! - jelentette ki elszántan és olyan hevesen lépett arrébb, hogy a lábánál lévő fapad hangosan neki ütődött a lemez öltöző szekrényeknek.
- Én nem mondtam ilyet Jeremy. De akkor is beszélnem kell velük. - jelentette ki Mrs. Jackins.
Jeremy a csempéknek dőlt és egy másodpercre megadóan lecsukta a szemeit. Túl fáradtnak érezte magát, hogy vitába szálljon a tanárnővel.
- Talán holnap levelet küldök, de az is lehet hogy ellátogatok hozzátok, rendben ? - fontolgatta tanácstalanul Mrs. Jackins. Jeremy bólogatott és ujjai a zuhanykabin kilincsét fogták.
- Te pedig öltözz fel és menj haza Jeremy ! - tette még hozzá a tanárnő mielőtt elhagyta volna az öltözőt.
Az ajtóból még vissza nézett, de Jeremy ugyanúgy állt ott, mint pár másodperccel ezelőtt. Kezeiben ruháit szorongatva, csuromvizes hajjal és kipirult arcán megfejthetetlen kifejezéssel. Mintha nem is hallotta volna a tanárnő előbbi mondatát.
- Menj haza, későre jár. - ismételte meg Mrs. Jackins és becsukta maga mögött az ajtót.

Mindent rólam

- Szóval te valami baromságot írtál a papírra, ezt meglátták a tanárok és ezért kellene most nekem beszélnem velük ?! - vonta fel gúnyosan a szemöldökét Mrs. Connels.

Jeremy úgy érezte anyja tekintete felnyársalja, levegőt is alig kapott az idegességtől.
- Igen. - bólintott.
- Hát ez óriási ! Mintha nem lenne egyéb bajom, még itt van ez is...Bár szó mi szó, tényleg furcsán viselkedsz, nem csodálkozom hogy a tanárok is észre veszik. Te vagy a legfurcsább gyerek, akivel valaha találkoztam. - jegyezte meg halkan az asszony.
Jeremy felkapta a fejét.
- Mesélsz nekem a gyermekkoromról ? - kérdezte reménykedve. Sokszor akarta már erre megkérni a szüleit, de nem merte. 
Kérlek !
- Nem tudom meséljek e a régi dolgokról. Szerintem nem vezet semmi jóra ez a fajta nosztalgiázás, de ha nagyon akarod legyen. - legyintett kelletlenül Mrs. Connels. Jeremy gyorsan leült a fotelbe és izgatottan várta, hogy anyja bele kezdjen. Alig hitte el, hogy anyja ilyen egyszerűen bele ment a mesélésbe. A korai évei mindig fekete lyukként keresztezték az életét, pedig csak az igazságot szerette volna tudni.A nő vett egy nagy levegőt és megszólalt. A hangja egyáltalán nem volt vidám, sötét felhők gyülekeztek az arcán.
- Régen történt. Több mint tizenöt éve. Apáddal a kapcsolatunk egy gyerekkori szerelem volt, egy iskolába jártunk, aztán érettségi után fiatal fejjel össze költöztünk, pár hónappal később össze házasodtunk. Nem terveztünk még gyereket, egyetemet, jó állást, karriert akartunk. Fehér kerítéses házat, zöld gyeppel és medencével...A gyerek csak azután szerepelt volna a terveinkben...Mrs. Connels elhallgatott és megcsóválta a fejét. Látszott rajta, hogy újra éli a múlt minden egyes pillanatát. Jeremy keserűen elmosolyodott.
- És akkor jöttem én, igaz ?
- Igen. A terhességem teljesen váratlanul ért minket. Nagyon fiatalok voltunk, nem így akartuk. Apáddal éjszakákat átbeszélgettünk arról, megtartsunk e. Végül úgy döntöttünk ha már úton vagy gyere közénk. Egy hideg és esős februári este jöttél a világra. És bár nagyon nem tudtunk mit kezdeni veled, na meg a helyzettel, igyekeztünk mégis megfelelő környezetet biztosítani neked. De nehéz volt. Minden felborult, a szép terveinket sorra elmosta a pénztelenség. Egy darabig apád szüleinél laktunk, aztán egy kis lakást béreltünk Dallas belvárosában. Apád abba hagyta az egyetemi tanulmányait és beállt egy kávézóba pincérnek, másodállásban meg újságot hordott, míg én veled voltam itthon. Azok az első hónapok nagyon nehezek voltak. Pokoliak. Talán ezért is van az, hogy nem született testvéred. Sírós csecsemő voltál. És nem akartad abba hagyni. Folyton üvöltöttél, hangosan és kíméletlenül. Mintha mindig fájna valamid. Semmi sem használt, és mi egyre fásultabbak, életuntabbak lettünk. Tizenöt hónapos korodig egy éjszakát sem aludtunk át és már a reményt is elvesztettük hogy ez valaha jobb lehet. Akkor aztán minden megváltozott. A sírás rohamok elmaradtak és olyan lettél mint a többi átlagos kisgyerek. Játszottál, aludtál és mi kezdtünk megnyugodni. Látni az alagút végét. Rövidesen én is dolgozni kezdtem és örökre búcsút mondtam az egyetemi álmaimnak...
Mrs. Connels a szeméhez kapott és mintha egy könnycseppet törölt volna le onnan. Jeremy meg sem tudott szólalni, csak vádlást és megbánást érzett anyja szavaiban. Egy nem kívánt, problémás gyerek volt.
Valahogy mindig is így sejtettem...
Keserűség lett úrrá rajta, a torkát a sírás kaparta, anyja pedig folytatta.
- Három éves korod környékén komoly baleseted volt. Apád nem volt otthon, én pedig bele feledkeztem a munkába. Te fent játszottál az emeleten és valahogy kinyitottad lépcsők elé szerelt biztonsági ajtót. Hangos ordítást hallottam és mire oda rohantam, te már a lépcsősor alján feküdtél eszméletlenül. Azonnal mentőt hívtam és kórházba kerültél. Aggódtunk érted. Napokig súlyos volt az állapotod és sokáig lábadoztál. De talán nem gyógyultál meg teljesen máig sem. Talán amiatt az ostoba baleset miatt vagy olyan amilyen...Nem is tudom milyen....
Jeremy elgondolkodott a hallottak felett. Szülei sohasem említették ezt a sok éve történt balesetet és nem értett egyet anyjával, aki szerint a viselkedése ennek tudható be.
- Lehet hogy baleset ért, de nem emiatt vagyok furcsa...- jelentette ki.
Anyja csodálkozva pillantott rá.
- Akkor mégis mi miatt ? Egyáltalán nem vagy olyan, mint amilyennek lenned kellene. Ilyen voltál Dallasban is és ilyen vagy itt is ! Kívülálló, és nem igazán értem hogy miért ! Sosem hívod ide az iskolai barátaidat...
- Mert talán nincsenek is barátaim ! - vágott közbe Jeremy elcsukló hangon és Clark Gibson, meg a többiek gúnyos mosolya jelent meg a szemei előtt.
- Sosem hallgatsz zenét, sosem mesélsz az iskolában töltött napjaidról, sosem mondod melyik lány tetszik neked, sosem jársz el. Ha nem az az átkozott baleset az oka, akkor mégis mi a franc a problémád Jeremy ?! - fakadt ki Mrs. Connels és szemében a tehetetlenség szikrái táncoltak.
Zene, lányok, szórakozás...Mind - mind ismeretlen fogalmak voltak Jeremy számára. Ő csak a magányt és kiközösítést ismerte, a megvető pillantásokat, a csúfolódó tetteket és szavakat. A fájdalmat, amikre csak színes rajzai adtak enyhülést. Könnyek kezdték marni a szemét. Lázadó könnyek.
- Sosem kérdezitek, nem kérdeztek semmit, ezért hát nem beszélek ! Minek mondjam, ha úgysem érdekel titeket ?! Mit mondjak, ha süket fülekre találok ?!
Jeremy érezte, hogy anyja nem érti meg és igazságtalan vele szemben, Mrs. Connels azonban meg volt győződve az igazáról.
- Apád és én folyton csak érted dolgozunk, szóval ne mondd azt hogy minket nem érdekel, mi van veled ! - emelte fel a hangját.
- És az állandó veszekedéseitek ? Azzal ártotok a legtöbbet ! Ha tudnátok, mennyire fáj nekem amikor minden nap bántjátok egymást ! - Jeremy elfordított a fejét, hogy anyja ne lássa a szeméből erőszakosan utat törő forró könnyeket. Nem akarta hogy gyengének higgye.
- Mi nem veszekedünk, csak néha össze szólalkozunk. Megesik olykor. És nem mondom hogy nincsenek a házasságunkban hullámvölgyek, de eddig mindet sikerült helyre hozni. Te nem tudod mi az a veszekedés... - morgolódott az anyja.
Tévedsz !
Jeremy végig törölte könnyes és izzadt arcát. Fáradtnak és gyengének érezte magát. A ruhái teljesen rámelegedtek. Anyja annyi dolgot zúdított rá, hogy fájni kezdett a feje a sok gondolattól, amit ezek okoztak.
- De tudom mi az. Amit reggel és este csináltok ! És amit sokszor napközben is ! Mrs. Connels fejcsóválva nézett fiára. Szánalom és közöny egyszerre volt a szemeiben.
- Na most már elég ebből Jeremy ! Sok a munkám és nem érek rá egész délután a te nyafogásodat hallgatni ! - húzta el a száját, majd ismét a munkájához fordult, jelezve hogy befejezte a beszélgetést. 
Anya ne csináld...
Jeremy szaporán kapkodva a levegőt, kiszáradt, cserepes szájjal ült ott és nem hitte el, hogy anyja már lezárta az egész témát. Pedig így volt. A fojtogató csendben csak a tolla kopogása és sercegése hallatszott, ahogy a papírra írt.
- És mit mondjak Mrs. Jackinsnek ? - törte meg a némaságot egy idő múlva Jeremy. Anyja előbb értetlenül nézett fel, aztán megvilágosodott az arca.
- Természetesen beszélek vele ! Hívjon fel, vagy jöjjön erre egy délután ! - felelt és ismét betűket kanyarított a papírlapra.
Jeremy biccentett és össze szorított szájjal, üveges szemekkel indult az emeletre. Elege volt mindenből, az igazság,  múltját illetően fájdalmasan, késként hasított belé. Anyja ráadásul azt hiszi hogy őrült és szinte lehetetlen meggyőzni az ellenkezőjéről. Sőt, még csak nem is érzi hibásnak magát semmiért sem.
Jeremy a szobájába érve pár lépés után eldöntötte hogy nem érdeklik a tócsák, sem a szemerkélő eső, elmegy az erdőbe. És rajzolni fog. Annyi minden bántotta, hogy lelke csordultig megtelt a hazugságokkal, igazságtalanságokkal, gonoszságokkal és a kérdésekkel. 
Hogy mi a problémám ?! Számít az valakinek ?!
Kimászott az ablakon és már futott is az erdő felé. Sietősen rótta a métereket, mintha valami üldözte volna. És talán így is volt. Hajtotta az elkeseredés, a végtelen bánat. Ahogy ismét a megszokott fák és bokrok között lehetett, kicsit nyugodtabbnak érezte magát. És ismét rajzolhatott. Papírra vethette a szomorúságát. Legalábbis akkor úgy érezte és tucatnyi fehér papírlap lett tele mások számára talán érthetetlen ábrákkal. Ezáltal kicsit könnyebbnek érezte magát, mintha minden rossz egy szempillantás alatt eltávolodott volna.
Mikor minden papírját tele rajzolta és krétái is elkoptak, csak leült és összekuporodva bámulta a horizonton eltűnő sápadt fényű napot. A távoli főútról hallotta egy motor felzúgását, a házak felől valaki gondtalan nevetését és lassan vissza zökkent a valóságosság vágányára.
Ismét eszébe jutottak szülei veszekedései, Clark és a többiek gonoszkodásai és a múlt ami most már égő sebként mart a lelkébe. Úgy fájt, mint minden erőltetett lélegzetvétele. Végig nézett a földön szerte - szét heverő rajzokon, az erős színeken, a néha félelmetesnek ható képeken és egyszerre forró, egyszerre hideg lázadás költözött belé.
Az nem lehet, hogy így kell leélnie az életét, mások által megalázottan, minden pillanatban gúnyos szempárok kereszt tüzében, durva tréfák áldozataként, megbénultan és némán ! Az nem lehet hogy élete első pillanatától kezdve csak a magány kísérje társként ! 
Nem lehet ! 
Felpattant a földről és szemeit még mindig mereven a rajzokon tartotta, majd fogott egy földön fekvő korhadt fadarabot és dühösen hajította teljes erejéből egy több száz éves fa törzsének. Aztán ismét és megint csak. Halk, ropogó zaj hallatszott az ágak között, aztán csend lett. Keserves és magányos harc volt ez talán saját magával is, hiszen naponta gyarapodó, kínzó fájdalmai voltak. Parázsló érzések és már elég volt a legkisebb megjegyzés, gúnyolódás, máris tüzes sebként égették belülről. És erre a szenvedésre talán nem is volt gyógyszer...Nem tudta hogyan kezelni...
Újra könnyek jelentek meg Jeremy szemében, ahogy magából kikelve ordította az erdőnek.
- Nem fogtok örökké kicsúfolni ! Nem fogtok örökké megalázni ! 
Nem...
A hangja visszhangként szárnyalta keresztül a lombokat. Jeremy az izgalomtól kimelegedve és reszketve nézett fel a fák maga ágai közé.
- Mert mindennek eljön az ideje...- suttogta még és krétaporos kezei ökölbe szorultak.
Köszönöm a kommentet a kedves névtelen olvasónak :)