Jeremy a folyosó végébe szaladt és egy ablakmélyedésben húzta meg magát. Nem akarok itt lenni ! Ahogy kibámult az ablakon, látta hogy milyen nagyon rossz idő van. Az iskola udvarán nagy tócsák csillogtak, az eső pedig még mindig esett. A fiú az ablaküveghez nyomta forró homlokát és szomorúan nézte a komor kinti időjárást. Nagyon szeretett volna az erdőbe menni iskola után, de az eső és a sár miatt ez lehetetlen volt. Lépteket hallott a háta mögött, de nem fordult meg. - Jó reggelt Jeremy ! - hallotta meg Mrs. Jackins hangját és a tanárnő a fiú vállára tette a kezét. Jeremy össze rezzent és hátra fordult. - Jó reggelt. - köszönt halkan. Mrs. Jackins nézett rá kérdőn és Jeremy talán nem tudta jól elrejteni az érzelmeit. Az előbb történt incidens miatt még mindig zaklatott volt. - Hogy vagy ? - érdeklődött kedvesen Mrs. Jackins. Hogy kellene lennem ?! - Sehogy. - bámulta tovább az ablakot Jeremy. - Sehogy ? - lepődött meg Mrs. Jackins és a mosoly eltűnt az arcáról. Jeremy gondterhelten felsóhajtott, de nem fűzött hozzá semmit a megjegyzéséhez. - Hiányzik a régi iskolád Dallasban ? - kíváncsiskodott együttérzően a tanárnő. Dehogy ! Jeremynek egyáltalán nem hiányzott a dallasi állami középiskolája ahol eddig tanult. Ott is szembesült a kiközösítéssel és az előítéletekkel. A Hazellel történő beszélgetéseket leszámítva, ott sem történt vele sok jó és a lány elköltözésével minden értelmét vesztette. - Nem. - mondta mereven és dacosan. - Mi a baj Jeremy ? - kérdezte a tanárnő, de Jeremy erre sem felelt. Túl sok keserűség gyűlt össze benne most is, úgy érezte senki, még a fiatal tanárnő sem értené meg akárhogy magyarázná. Ezért inkább nem is szólalt meg. És ezzel túl ment Mrs. Jackins tűrőképességén is. - Nem felelsz ? Hát jó, akkor én beszélek. Tegnap Mr. Hyett felhívott telefonon és mondott pár dolgot a legutóbbi beszélgetésetekről. Aztán reggel ide adott nekem egy papírt, amire te magad írtad fel a szót hogy származás. Meg tudod magyarázni ? - Mrs. Jackins karba tett kézzel várt a válaszra. Jeremy elsápadt, bár belül számított erre a kérdésre. Túl szép lett volna, ha Mr. Hyett figyelmét nem kelti fel amit a papírra írtam. Persze rögtön informálta is erről Mrs. Jackins-t. - Baj van a szüleiddel ? - találgatózott Mrs. Jackins. Jeremyt a sírás fojtogatta. Baj...Csak az van velük... - Nincs. - mondta végül. - Akkor miért írtad ezt a szót a papírra ? Valaki talán bántott ? A tanárnő minden egyes szava egy - egy fájó seb volt a fiú lelkében. Vett egy nagy levegőt hogy vissza szorítsa kitörő könnyeit. Tagadj mindent ! - Nem. Senki sem bántott. - felelte rekedt hangon és látszott rajta, hogy nagyon terhére van a kérdezősködés. - Senki sem bántott. - ismételte meg hogy nyomatékosítsa a szavait. Mrs. Jackins kétkedve nézett rá. - Szerintem ma órák után le kellene ülnünk beszélgetni Jeremy. - ajánlotta. A fiú megrémült. - Nem érek rá ! - vágta rá villámgyorsan, de arra nem készült fel hogy a tanárnő ennél is rémesebb felvetést tár elé. - Sejtettem. Akkor a szüleiddel szeretnék beszélni és időpontot egyeztetni személyes találkozóra. Mondd csak, mi is a telefonszámotok ? - vett elő Mrs. Jackins egy kis noteszt a táskájából. Jeremy arcára döbbenet költözött és homloka verítékes lett. Fejében csapongtak a gondolatok, csak ezt ne, mindennek vége ha beszél velük ! Nem teheti, ez lehetetlen ! - Nos, mi a telefonszámotok ? - kérdezte ismét Mrs. Jackins. Jeremy torka össze szorult, nem adhatja meg az otthoni számukat ! Azt nem ! - Előbb beszélnem kell velük, dolgoznak mindketten nem tudom mikor van idejük. - dadogta zavartan és hihetetlennek érezte ezt a kifogását, de Mrs. Jackins, a fiú legnagyobb meglepetésére bólintott. - Rendben. Hát akkor holnapra kérlek beszélj velük, nem szeretnék rájuk törni. Majd jelentkezem ! - mondta és éppen ekkor szólalt meg a tanórát jelző csengő. - Menj az osztályodba Jeremy ! - tette hozzá még Mrs. Jackins és elindult a tanári szoba felé. Jeremy nem tudta most mit tegyen. Nem szólhat a szüleinek, ha kiderülne, hogy az iskolában is bajok vannak vele, abból nagyon nagy veszekedések lennének. De ha hazudik a tanárnőnek, annak is beláthatatlan következményei lesznek, hiszen előbb-utóbb úgyis minden kiderül. Tanácstalan volt és semmi ésszerű nem jutott az eszébe.
Egész nap nem tudott figyelni semmire. Fojtogatta a döntésének súlya, alig várta hogy vége legyen a tanításnak és haza mehessen. Mikor végre haza ért csodálkozva látta, hogy senki sincs a házban. A ház üresen kongott, csendes félhomály lengte be a szobákat. Jeremy végig járta a földszintet és alig hitte el hogy tényleg ő ért haza elsőnek. Ilyen ritkán szokott megesni, általában az anyja már otthon van, mire haza ér az iskolából. Ez fura... Elrakta táskáját és leült a konyhában. A délutáni sápadt fény be - be villant az ablakon, bár kicsit még szemerkélt az eső, de előbukkant a nap is a felhők közül, igaz meleget nem adott, de a sugarai szolgáltak némi világossággal. Jeremy igyekezett kiélvezni a nyugtató csendet. Fejét a konyha asztalra hajtotta és hallgatta a szélben hajlongó fák suttogását az erdő felől. Barna szemei lecsukódtak a fáradtságtól és már - már elaludt, mikor csapódott a bejárati ajtó. Felkapta a fejét és körbepillantott a konyhában. Hallotta a nappali felől a neszezéseket, így felállt a székről és kinézett. Anyja érkezett haza. - Szia anya. - köszöntötte anyját Jeremy félénken. Sosem tudta, anyja milyen hangulatban érkezett haza. Most sem volt túl jó Mrs. Connels kedve, mert nem is köszönt vissza, csak biccentett. - Jeremy, már itthon is vagy ? - és felakasztotta a kabátját a fogasra. - Igen. - mondta a fiú. Mrs. Connels nem kérdezett többet, amint lerakta a táskáját és kibújt a cipőjéből, rögtön a munkájába kezdett. Jeremy tudta, hogy most kell elmondani a tényt, miszerint tanárnője beszélni akar vele és az apjával. De a lábai mintha ólomból lettek volna, nehezen engedelmeskedtek és félelemmel töltötte el az egész. Halkan belépkedett a nappaliba, ahol anyja az asztalon körmölt valamit. Megállt nem messze a nőtől és dobogó szívvel igyekezett össze gyűjteni a bátorságát hogy beszéljen. Mrs. Connels észrevette hogy fia figyeli. - Mit akarsz ? - nézett fel türelmetlenül. Jeremy pedig belekezdett, bár hangja jól hallhatóan reszketett. El kell mondanom neki ! - Az egyik tanárnő, Mrs. Jackins beszélni szeretne veled és apával. - mondta gyorsan és megkönnyebbült, hogy végre túl van az egészen, bár a következményeket még nem ismerte. Mrs. Connels értetlenül pislogott. - És minek akar velünk beszélni ? - Nem...nem tudom...- rázta meg a fejét bizonytalanul Jeremy. - Nem tudod ? Ne viccelj ! Valami rosszat csináltál ? - kérdezte az anyja. - Nem. - tiltakozott Jeremy. - Akkor meg mégis mit akar ? - csattant fel ingerülten az anyja. Jeremy elvörösödött és alig jött ki hang a torkán. A szíve őrült iramban lüktetett, majd ki szakadt a mellkasából. A szája cserepes lett és kicsit szédült is. - Szerinte valami baj van velem...- nyögte ki végül. Anyja szemei tágra nyíltak és egy percig értelmezte a hallottakat, aztán felháborodottan kikelt magából. - Ez ragyogó ! Nekem nincs időm holmi üldözési mániás tanárnőre ! Nyakamon az új munka ! Vagy azt akarod hogy innen is elbocsássanak ? - mérgelődött. - Nem akarom, de ha nem működtök együtt vele, a tanárnő be vonja az igazgatót is. - védekezett Jeremy és minden ereje elhagyta. - Miért nem tudsz normálisan viselkedni ?! Úgy mint a többi gyerek ! - anyja vádlóan nézett rá. Szeretnék... Jeremy lesütötte a tekintetét. - Sajnálom...- mondta alig hallhatóan. - Sokra megyek vele. És mégis, elárulod mi bajod van ? - dünnyögött Mrs. Connels ölébe ejtett kezekkel. Jeremy egyik lábáról a másikra állt és nem tudta elmesélje e, mi történt az igazgatóval és a reggeli beszélgetést Mrs. Jackins-el. Végül úgy döntött röviden elmondja anyjának. Lassan össze szedte magát és halkan beszélni kezdett.
Jeremy mozdulatlanul hevert az ágyában és nem volt kedve felkelni. Még mindig tegnapi dolgok jártak a fejében. Szinte az agyamba égett ez a szó...Származás... Szeretett volna biztos válaszokat kapni arról hogy igaz e a feltevése, vagy csak ő érzi ennyire kirekesztettnek magát. Lassan kászálódott fel az ágyból, közben ki-ki nézett az ablakon, de csak álmos kora reggeli sötétség fogadta. Szürke és homályos volt az idő odakint. Jeremynek minden ereje és kedve elment. Fogat mosott és felvette fehér ingjét, amibe bele hímezve ott állt az iskola neve. Hogy gyűlölte ezt az inget!!! Mindig emlékeztette a szenvedésekre, amiben el kell töltenie a napjait. Fekete nadrágot húzott és a szokásos iskolai cipőjét, majd minden iskolai felszerelését táskájába pakolva, lassú léptekkel indult le a lépcsőn. Meglepődött, hogy szülei még itthon voltak. A hosszú konyha asztalnál ültek és vádolták egymást. - Most talán nem rúgnak ki...- jegyezte meg gúnyosan az apja. - Daniel, légy oly kedves és ne rontsd el a reggelimet, se a napomat. Nincs szükségem az idióta megjegyzéseidre. - vágott vissza Mrs. Connels. - Te már amúgy is el vagy rontva drágám ! Bár én sem vagyok rád kíváncsi, azt azonban megjósolom, hogy nem sokáig maradsz az új állásodban, biztos vagyok benne hogy hamarosan innen is repülsz ! - jelentette ki Mr. Connels, mire felesége dühösen nézett rá az asztal túl feléről. Jeremy némán állt előttük. Már egy ideje hallgatta a veszekedésüket de szülei észre sem vették, senki sem mondta neki hogy leülhet, reggelizhet. A hangos szidalmazások elborították a konyha falait és a fiú fejét. Úgy érzem, ki kell szaladnom az ajtón és nem vissza nézni. Elfutni örökre... De tett még egy kísérletet, hogy a kudarcba fulladt reggelt mentse. - Kérlek hagyjátok abba ! - mondta csendben, de szavai a semmibe szálltak. Szülei, meg sem hallották mit kért. - Te sosem vagy munkaképes ! Egy csődtömeg vagy ! Egy szerencsétlenség ! - magyarázta Mr. Connels. - Igazán ? Hát nem is tudom ki volt egyszer olyan részeg hogy két napig csak feküdt ! - vágott vissza az asszony. - Apa, anya fejezzétek be ! - lépett feléjük egy lépést Jeremy, de Mr. Connels ekkor már feleségére támadt. - Te hülye ribanc ! - ordította vörös fejjel és el kapta Mrs. Connels csuklóját, aki hasztalan igyekezett kibújni a szorításból. Apa, ne ! Jeremy nem bírta elviselni és félelemmel töltötte el a látvány, ahogy apja brutálisan megmarkolta anyja kezét. Gyorsan apjához hajolt és a szemébe nézett. - Apa engedd el anyát...hagyd ezt abba ! - suttogott és hangja kicsit megremegett, de a szemében égő tűz meglepte apját. Nem fogom hagyni, hogy bántsd őt !
- Nocsak a kisfiú mint hős védelmező ! Na, tűnj el innen...- nézett végig megvetően a fiún, majd feleségéhez fordult és elengedte annak kezét. Mrs. Connels fájdalmas arcot vágva tapogatta vörösre vált csuklóját. - Én nem kértem hogy megvédj, minek avatkoztál bele, tudok magamra vigyázni. - mondta Jeremynek haraggal a tekintetébe. Jeremy látta hogy nincs remény, nem tudja meggyőzni őket hogy legalább egyetlen reggelen ne marják egymást. Hiába kérte, hiába könyörgött, süket fülekre és magas falakra talált csak. Hangját, kéréseit elnyelte az őt körülvevő őrült káosz. Legszívesebben őrjöngött volna, toporzékolva követelte volna a szüleitől hogy fogják már be a szájukat, de látta az érdektelenséget amit irányában tanúsítottak. Mintha levegő lenne, mintha nem is létezne, mintha ott sem lenne, olyanok voltak vele. Ott állt és hallgatta még pár másodpercig a szülei között folyó egyre mélyebb konfliktust, majd felkapta a táskáját és az ajtó felé igyekezett. - Egy nap majd nem jövök haza többet ! - mondta még, de biztosra vette hogy anyja és apja nem hallotta szavait. Teljesen felzaklatva indult el az iskola irányába. Haja kócosan hullott szemeibe, amikben a reménytelenség szikrája csillant. Az agya lázasan lüktetett, gondolatok kergették egymást a fejében. Cseppet sem jó gondolatok. A szíve a torkán akart kiugrani az átélt izgalmaktól. Egyszerűen nem hitte el, hogy szülei már ennyire nem képesek elviselni egymást, hogy így elmúlt az a szerelem, ami egykor összekapcsolta őket. Miért kell mindig bántani a másikat ? Akkor is ha nincs rá semmi okuk ? Szórakozásból ? Jeremy nem értette és nem értett még nagyon sok mindent ebből a kusza, széthullott világból. Ahogy lépkedett a még téli álmot alvó földön, lassan feltűnt a belváros forgataga, a reggeli nyüzsgés és az iskola épülete is. Jeremynek pedig újabb gondolkodni és rettegni valója akadt. Remegések futottak át a testén ahogy belépett az iskolába és egyre közeledett a tanterem felé. Clark Gibson, mint mindig most is a tanári asztalnál ült és lábait felrakva az asztalra, szemlélte a körülötte folyó dolgokat. Mintha egy tanár lenne, mindent megengedett magának. Ha éppen nem ott ült, akkor nagyképűen járt-kelt a teremben és mindennek hangot adott. A lányok körbe rajongták, a fiúk pedig mint valami szolgák rohantak neki üres füzetért a boltba, reggeliért a büfébe, vagy történelem könyvért egy másik osztályba. Clark szeme gonoszan csillant fel, mikor egy ajtónál álldogáló fiú jelentette neki, hogy Jeremy közeledik a folyosón. Ördögi vigyor ült ki az arcára és azon nyomban felpattant a tanári asztaltól. Jeremy belépett az osztályba. Néhány szempár már akkor rá szegeződött, de ő csak ment leszegett fejjel az utolsó padba. Letette a könyveit, majd leült a székére. Clark akkor el is indult felé. - Á, Connels ! De jó hogy látlak ! - mosolygott gúnyosan. Jeremy úgy tett, mint aki nem hallotta ezt, de Clark folytatta. - Na, megkérdezted otthon hogy mi a helyzet ? Hogy mostohagyerek vagy ? Egy fattyú ? - és megállva Jeremy padjánál egy mozdulattal lesöpörte a fiú füzeteit és ceruzáit a földre. Miért kellett ?! Jeremy beharapta az ajkát és érezte hogy forróság borítja el az arcát a tehetetlen, vissza fojtott dühtől. - Nahát hogy elvörösödött ! - vihogta egy lány a táblánál. - Csak nem estél zavarba, te kretén ? - lépett Jeremyhez egy kövér fiú. - Naná, hogy zavarba jött, hiszen talán még nem is tudja mostohagyerek e avagy sem ? Kínos ez neki ! - magyarázta Clark nevetve. Jeremy lehajtotta a fejét és szinte reszketett a tudattól, hogy nem mert szembe szállni Clarkkal és bandájával. A sírás fojtogatta. Csak ne lássák a könnyeket ! - Hé, nézzétek már reszket is ! - mondta Mike. - Biztos megint tele a gatyája tőlünk ! - bólintott Tommy. - Connels, válaszolj már te fattyú ! Hozzád beszélünk ! Berezeltél vagy mi ?! - nézett Jeremy szemeibe Clark. Jeremy kócos hajtincsei mögül nézett farkasszemet a fiúval. Akinek tekintetében csak a kegyetlenséget látta. Milyen gonosz... - Nem...- felelte végül bátortalanul. - Hazudsz ! Te mindig berezelsz ! - vágott a szavába Clark és a mellette álló kövér fiú szaporán bólogatni kezdett. - Fogadjunk, mindjárt el is kezdi a sírást ! - feszített a húrt a szőke Mary, aki a padjából figyelte az eseményeket. Clark még jobban Jeremy szemébe nézett. Jeremy már-már úgy érezte ellát az agyáig is és minél inkább igyekezett kerülni a fiú tekintetét, az annál jobban nézett rá. - Aha...már könnyezik is ! - állapította meg Clark, Jeremy ekkor már nem tudta tovább elviselni ezt. Elég ! Felpattant és kirohant a tanteremből. Még hallotta ahogy Clark gúnyosan kacagva utána kiáltott. - Hiába futsz el te kibaszott fattyú, úgyis kikészítünk !
Mrs. Connels felnézett az ajtó csukódására. - Jaj Jeremy, megkértelek már, hogy ne csapkodd az ajtókat ! - vetette oda fiának köszönés helyett, majd ismét bele feledkezett az előtte heverő számla halomba. Jeremy nem mondott semmit, csak állt ott mint akit oda szegeztek. - Azt hittem hogy apád lesz az, közölni akarom vele hogy találtam munkát...- dünnyögte Mrs. Connels. Jeremy szemei tágra nyíltak. - De hiszen ez remek ! - mondta és kis mosoly jelent meg az arcán. Legalább egy okkal kevesebb a veszekedésre. De anyja nem is figyelt rá, valamit írt, számolt, teljesen más világban járt. Jeremy félénken tett pár lépést anyja felé. Meg kell tudnom ! - Anya, kérdezhetek ? - érdeklődött remegő hangon. - Mondd csak... - hümmögött az anyja. Jeremy össze szedte minden bátorságát és erejét, majd kibökte. - Anya, én a ti gyereketek vagyok ? Mrs. Connels döbbenten bámult rá. - Mi bajod van Jeremy ? - kérdezett vissza. - Úgy értem, ti vagytok az igazi szüleim ? - kérdezte a fiú. - Mi ez a hülyeség megint ? Hagyjál már békén, össze kell számolnom a kifizetetlen csekkeket. - háborodott fel a nő, majd lecsapta a tollat az asztalra és idegesen igazított meg olvasószemüvegét. Tudtam, hogy dühös lesz és nem fog megérteni ! - Kérlek válaszolj ! - Jeremy hangja a bizonytalanságtól és a félelemtől hogy igaz mindez a feltevés, éles volt. Anyja fejcsóválva pillantott rá. - Ki más lenne az apád és az anyád, ha nem mi ? Azt hiszed hogy örökbe fogadtunk, vagy hogy az ajtó elé raktak egy dobozban ? Nevetséges ! Jeremy pont erre számított, ingerültségre, felháborodásra. Jobban örült volna egy konkrét válasznak, akár mi legyen is az. De anyja kérdésekkel válaszolt a kérdéseire. - De annyira mások vagytok mint én, néha azt hiszem... - kételkedett Jeremy. - Hát ne hidd azt ! Ki beszélte tele a fejedet ? - vágott fia szavába az asszony. - Senki ! - felelt villámgyorsan Jeremy és tekintetét a földre szegezte. Nem merte bevallani hogy Clark felvetésén túl, már ő maga is eltűnődött ezen az egészen. - Akkor mi ez a kérdezősködés ? - gyanakodott az anyja. - Én csak úgy kérdeztem, néha vannak kétségeim...- Jeremy torka össze szorult és jobbnak látta hogy ha inkább felvonul a szobájába. Anyja sem gondolta másképp. - Ne legyenek ! Komolyan megőrülök tőled Jeremy ! Minden napra tartogatsz nekünk valamit amitől nem tudjuk hányadán állunk veled. Eddig az erdőben mászkáltál éjjel-nappal, meg rajzoltál. Most meg már a származásodat is kezded kétségbe vonni ? Hihetetlen vagy ! - mérgelődött Mrs. Connels. - Sajnálom ! - vetette még oda a fiú és szapora léptekkel ment fel az emeleti lépcsőn, magára hagyva dohogó anyját. A szobájába érve leült az ágyra és keserűen bámult maga elé, ki az ablakon. Kétségek...
Még mindig nem kapott választ a kérdésekre és még mindig nehezen hitte el hogy az anyja igazat mond. Molly Jackins tárcsázta Mr. Hyett otthoni számát, mert a férfi üzenetet hagyott neki hogy beszélni akar vele. Pár becsörgés után fel is vették. Mrs. Hyett volt az. - Jó napot asszonyom, Molly Jackins vagyok és a férjével szeretnék beszélni. Otthon van ? - érdeklődött udvariasan a nő. - Persze, rögtön szólok neki ! - mondta Mrs. Hyett és Molly még hallott egy "kedvesem téged keresnek" kiáltást, majd Mr. Hyett vette át a kagylót. Nagyon siethetett valahonnan mert erősen zihált. - Igen...Ki beszél ? - kérdezte. - Én vagyok az Molly Jackins, üdvözlöm. - felelte Mrs. Jackins. Pár másodperc zavart csend következett. - Igen...Nahát Molly....Jó hogy hívott már éppen keresni akartam, de a kocogás közbe jött...- magyarázta. - A micsoda ? Hol volt Mr. Hyett ? - mosolyodott el Mrs. Jackins mert nem tudta elképzelni hogy Mr. Hyett futni jár. - Jól hallotta Molly. Kocogás. A feleségem szerint jót tesz nekem az irodai bezártság után a mozgás. Bár én kiegyeznék a horgászattal is...- mondta a férfi, mire Molly halkan felnevetett. - Nos, akkor miért is keresett ? - tért a tárgyra. - Nézze Molly...A kezembe vettem a dolgot és beszéltem a fiúval...Jeremy Connelsel. Szerintem semmi baja, ugyanolyan mint a kortársai. Talán zárkózottabb és nehezebben leli meg a helyét, de ennyi...- mondta Mr. Hyett. Molly nem hitte el amit mond. - Maga beszélt Jeremyvel ? - Ha mondom...Utána akartam járni csakugyan olyan elvont és sötét mint állítja. De ennek semmi alapja nincs úgy hiszem. Bevallotta hogy rajzol az óráin és nem figyel, de megígértettem vele hogy ezentúl nem csinálja. Szóval... - Zárkózott és ennyi ? Nem hiszem el ! Maga nem látja amit én ? - vágott Mr. Hyett szavába Molly. - Kérem nyugodjon meg Molly, én csak azt mondtam hogy kicsit túl van spilázva ez a Jeremy Connels ügy. De azért volna itt valami, ami szerintem magát is érdekelheti. A srác kezéből kiesett egy papír, amin egyetlen szó állt felírva. Származás. Maga szerint mit jelenthet ez ? - érdeklődött az igazgató. Mollynak hirtelen nem jutott eszébe semmi. Jeremy rajzain nem látott semmi utalást a származásával kapcsolatban. - Pontosan nem tudom Mr. Hyett. Talán Jeremy bizonytalan a szüleiben, illetve abba hogy az a szülei e az igazi szülei...Nem tudom. - töprengett. - Hát én sem, de lehet hogy semmi jelentősége nincs. Jeremy első látása értelmes fiú és szerintem nem fog többet rajzolni az óráin...Ha mégis, legfeljebb beszélek a családjával. - nyugtatgatta a fiatal tanárnőt Mr. Hyett, de Molly nem igazán volt meggyőzve és össze-vissza keringtek a gondolatok a fejében. - Azért ne örüljünk előre uram. Láttam már elégszer az óráimon és jól tudom hogy valami mégsem stimmel vele. Azért köszönöm és elnézést ha megzavartam. - vette búcsúzóra a dolgot. - Jaj dehogy zavart Molly ! Sőt legalább addig sem küld futni az asszony ! - viccelődött Mr. Hyett. - Még egyszer köszönöm és jó éjszakát ! - köszönt Mrs. Jackins és letette a telefont. Majd rögtön papírt ragadott és leírta a szót. SZÁRMAZÁS... És csak bámulta a papírt. - Talán Jeremy nem biztos a kiléte felől...Holnap rákérdezek és nem kerülgetem a dolgokat. - döntött magabiztosan.
Jeremy felpattant és érezte hogy elönti a veríték. - Jeremy, gyere és sétáljunk egyet ! - invitálta kedvesen Mr.Hyett. Jeremy nem tehetett mást, odament az igazgatóhoz és várakozóan nézett rá. Legyél közönyös, ne mutass érzelmeket ! Ne is nézz a szemébe... Mr. Hyett pedig elindult az iskola udvar néptelenebb része felé. - Talán találkoztunk mikor a szüleid beírattak, de ha mégsem, akkor bemutatkozom. Én Mr. Hyett vagyok, az iskola igazgatója... - Tudom. - bólintott lesütött pillái alól Jeremy, miközben lassan és feszülten sétált a férfi mellett. Emlékszem... - Remek. Akkor lehet hogy azt is tudod, miért beszélgetünk most...Szóval fiam, nemrég a tanárnőd, Molly Jackins keresett meg veled kapcsolatosan és elég kétségbe esettnek látszott. Mondott rólad pár érdekes dolgot. - kezdett bele Mr. Hyett. - Mit ? - kérdezte halkan Jeremy. - Azt mondta hogy az óráin egyáltalán nem figyelsz, sőt mi több jobbára csak rajzolsz. Mrs. Jackins azt is mondta még hogy szerinte emögött valami családi ok rejtőzhet. De ennek én nem tulajdonítottam nagy figyelmet, Molly fiatal, lelkes tanerő aki talán kissé túldimenzionálja a dolgokat. De most ismét szólt az érdekedben, azt állította hogy ma, mikor benyitott az osztályterembe, te a táblánál a szégyen pad előtt álltál és az osztálytársaid rajtad nevettek. Így volt ? Valóban te voltál a gúnyolódás tárgya ? - kérdezte kíváncsian az igazgató. Mindig én vagyok ! Jeremy számára az igazgató minden szava egy késszúrás volt a szívébe. A gyomra a torkáig ugrott és fázni kezdett. Megrázta a fejét. - Nem...ők nem rajtam nevettek. Azért álltam ott, hogy letöröljem a táblát...- tiltakozott. - De hát akkor mi az ami miatt ilyen furán viselkedsz ? Tudod, hogy utána járjak Mrs. Jackins felvetéseinek, több tanároddal is beszéltem és ők mind egybehangzóan állították, hogy meglehetősen csendes és magadba forduló fiú vagy, akinek nem megy a beilleszkedés, az órákon nem igazán veszel részt, ha felszólítanak nem is tudsz felelni a kérdésekre, mintha csak testben volnál jelen. Valami problémád van otthon Jeremy ? Vagy esetleg itt az iskolában ér attrocitás ? - tárta szét karjait Mr. Hyett. Jeremy érezte az igazság súlyát és az ajka nyílt volna arra hogy elmondja mi folyik az osztályteremben, mi folyik az otthonában, de mégsem tudott igazat mondani. Mintha láthatatlan kezek szorították volna a torkát, hogy nehogy megszólaljon. Nem beszélhetek ! - Minden rendben van uram. És én egyáltalán nem viselkedem furcsán. - mondta és hangjában mintha nem lett volna érzelem, mintha csak a pontos időt mondta volna úgy csengett. És talán ez a "színjáték" volt az, ami miatt Mr. Hyett gyanúja sem gyarapodott tovább. - Pedig Mrs. Jackins mostanában csak azt mesélni nekem hogy te mit rajzoltál az óráin, vagy hogy éppen mit nem csináltál, amit kellett volna. Mutatott valami komor hangvételű rajzot is, amin mindenféle halállal kapcsolatos kifejezések voltak. Én már tényleg nem értem az egészet. Mivel magyarázod ezt ? Szeretném tudni, hogy ő fújja e fel a dolgot, vagy neked van szükséged a segítségünkre... Mr. Hyett megtorpant és kérdőn nézett a fiúra, aki össze szedte magát hogy előálljon egy végső hazugsággal, amivel a férfi összes kételyét eloszlathatja. - Én nagyon szeretek rajzolni, legszívesebben mindig azt csinálnám. Tudom hogy helytelen, de gyakran órákon is rajzolok, ebben igaza van Mrs. Jackinsnak, de nekem semmi segítségre nincs szükségem. Minden rendben van... Mr. Hyett bólogatott. - De hát te is tudod, hogy órán nem rajzolni kell, hanem a tananyagra figyelni. - mondta szemrehányóan. - Igen, tudom...- hajtotta le a fejét Jeremy és remélte hogy sikerült meggyőznie Mr. Hyettet. - Szóval Mrs. Jackins nem látja túl jól a dolgokat ? - érdeklődött az igazgató. Jeremy vett egy nagy levegőt és érezte hogy izzadt hátára kellemetlenül tapad fehér ingje. Legszívesebben azon nyomban elrohant volna az erdőbe. Oda ahol senki és semmi nem zavarja és ahol érzelmeit rajzokba öntheti. - Úgy hiszem, nem...- mondta alig hallhatóan a fiú és arca égni kezdett a szégyentől. Hiszen a tanárnő csak jót akart, foglalkozni vele, megoldani az ő bajait. Még ha úgysem tud segíteni, legalább meghallgatná. Hálából ő meg azt mondja hibázott. Rosszul érezte magát ettől, felfordult a gyomra. Hálátlanul viselkedett. Sajnálom...
Mr. Hyett elindult az iskola épülete felé. - Hát akkor megyek is Jeremy. Én csak ezt akartam tudni, hogy tényleg akkora e a baj, mint ahogy a tanárnőd gondolja. Azért megkérnélek rá, hogy ne órán éld ki a rajz iránti szenvedélyedet. Ha nem bírsz magaddal, íratkozz be a rajz szakkörünkbe. A szüleid sem örülnének, ha ezért kellene őket behívatnom...- figyelmeztette Mr. Hyett és pár lépést téve vissza fordult, éppen akkor amikor Jeremy zavarában kiejtette kezéből a gombóccá gyűrt papírost. Az igazgató gyorsan ott termett és felvette, még mielőtt Jeremy tehette volna meg azt. Akármit kérdez, feltételez le fogom tagadni ! Széthajtotta a lapot és elolvasta az ott álló egyetlen grafitceruzával írt szót : SZÁRMAZÁS. Jeremy némán figyelte ahogy a férfi végig néz az izzadságtól nyirkos papíron és szemei előbb kikerekednek, majd gondterhelten össze szűkülnek. És látszott, hogy gondolkodik valamin. Jeremy arca még vörösebb lett és úgy érezte magas láza van. Azt várta, hogy Mr. Hyett rápirít és magyarázatot követel, de az igazgató ehelyett csak zsebébe süllyesztette a papírt. - Hát akkor további szép napot fiam ! - sóhajtott Mr. Hyett és elindult az iskola épületébe. - Viszont látásra uram ! - Jeremy szomorúan és egyben megkönnyebbülten nézett utána, bár nem tudta lesz e ennek valami következménye, esetleg Mrs. Jackins mellett most már az igazgató is a sarkában lesz, de merte remélni hogy nem. Alighogy Mr. Hyett elment, Jeremy fejében újra megjelent a ceruzával papírra karcolt szó. Csakugyan örökbe fogadták ? Nem tudta miért, de valahogy Clark szavain kívül is megfordult már a fejében ez az eshetőség. Annyira más volt mint az apja vagy az anyja, még külsőleg sem hasonlított rájuk. Belsőleg meg egyáltalán nem. A szülei sohasem rajzoltak és nem menekültek az erdő sűrűjébe ha gondok voltak, sosem volt bűntudatuk és nem érezték vétkesnek magukat. Talán soha nem is féltek semmitől és nem érezték átláthatatlannak az élet útvesztőit. Jeremy elsöpörte szemébe hulló barna tincseit és úgy döntött alig hogy haza ér a végére jár ennek. Mégpedig úgy, hogy egyenesen rá kérdez. A szünet végét jelző csengő durván hasította végig a levegőt és az udvaron lévő diákok lassan hömpölyögtek az épület irányába. Jeremy is elindult és tudta, már csak néhány óra választja el az igazságtól.
Molly Jackins szaporán lépdelt az iskola folyosóján, szinte már szaladt. Késésben volt. Az épület üresen kongott, hiszen öt perce elhangzott a becsengetést jelző hang. Az ajtókon, faliújságokon még mindig ott voltak a karácsonyi díszek, üdvözlő lapok, jelezvén az ünnepek lassú elmúlását. Mrs. Jackins már két hete nem hallott Jeremy felől, de a szünetben is gyakran eszébe jutott a fiú. Gondolkodott, vajon hogy tölthette a karácsonyt, új évet és remélni merte hogy minden rendben volt vele. Most viszont, ahogy cipői a folyosón kopogtak, baljós sejtelmei támadtak. Az osztály terem közelébe érve hangos nevetés csapta meg a fiatal tanárnő füleit. Mrs. Jackins felháborodva nyitott be. Az összes gyerek a padon ült, vagy a pad mellett állt és nevettek. Amint meglátták a tanárnőt benyitni, persze elnémultak és egymást lökdösve ültek a helyükre. - Mi folyik itt ?! - tette le könyveit az asztalra Mrs. Jackins és hangja dühösen csengett az osztály teremben. De nem felelt senki, minden tanuló szemlesütve bámult maga elé. Mrs. Jackins ekkor megpillantotta a táblánál lévő pad előtt állni Jeremyt. A fiú úgy tűnt, nem figyelt a tanárnőjére. - Jeremy, mit keresel te itt ? Ez a szégyen pad ! - érdeklődött Mrs. Jackins. A szégyen padnak nevezett külön álló pad a neveletlen tanulókat hivatott megfékezni vagy épp megalázni, de a tanárnő sosem szívlelte ezt a fajta megkülönböztetést. Jeremy lassan az osztálytársaira pillantott. Mindegyik tekintete azt sugallta hogy ne merjen beszélni. Egy szót se szóljon. Ezért hát nem is válaszolt. A földet nézte vörösen égő arccal. - Mit csinálsz itt ? - kérdezte ismét Mrs. Jackins. Semmit!!! - Én csak letöröltem a táblát...- válaszolta Jermy akadozó hangon. Mrs. Jackins azonban tudta, hogy nem mond igazat. Igyekezett a fiú szemeibe nézni, de Jeremy elutasítóan elfordult. A nő tehetetlenül sóhajtott. - Értem...Hát akkor ha már itt vagy légy szíves és vedd fel a földről ezt a csomó papírt. - mutatott a földön heverő papír galacsinokra. Jeremy lehajolt és felszedte a papírokat, halk nevetés kísérte mozdulatait. - Csend legyen ! - szólt Mrs. Jackins és nézte, amint Jeremy a szemetesbe dobja a papírfecniket. Aztán csak állt az ajtó mellett szomorú tekintettel. - Most pedig kérlek ülj a helyedre. - mondta a tanárnő. Jeremy végig ment a padsorok között. Hallotta társai megvető szavait és látta a lenéző pillantásokat. Gyorsan leült és maga elé meredt. Clark vigyorogva nézett rá a szomszéd padból. - Connels, te gyáva alak ! - mondta gonosz mosollyal. Mike és Tommy is röhögni kezdtek. - Ilyen beszarit mint te, még sosem láttam. Behúzod füled-farkad úgy félsz a tanárnőtől meg tőlünk ! Élvezem, ahogy remegsz a félelemtől ahogy rád nézek. - folytatta Clark önelégülten. Ezért csinálod ?! Mert élvezed ?! Jeremy összeszorította a száját. A keserűség újra felgyülemlett benne. Clark pedig még mindig nem hagyta abba. Sőt, mindennél messzebb ment. - Tudod, gondolkodtam valamin...Te biztos örökbe fogadott kölyök vagy...Hogy honnan veszem ? Múltkor láttam az őseidet az utcán. Tök átlagosak, te pedig...Egy agyament ! Na szóval tuti hogy nem vagy a gyerekük... - Nem igaz...- vágott közbe Jeremy alig hallhatóan. Nem igaz, nem igaz, nem igaz !!!!!!!!!!! - Dehogyisnem ! Kérdezd csak meg otthon anyádat vagy apádat ! Te zabigyerek ! - vihogta Mike. Clark bólogatott és büszkén hátra vetett a fejét. Jeremy lelkében mély nyomot hagytak Clark szavai. Nem akart hinni a fiúnak, de ez a felvetés már többször megfordult a fejében. Ő olyan más volt mint a szülei, akik nem értették egyik megmozdulását sem. Valóban, mintha nem is egy vérből valók lettek volna. Óra után kiment az udvarra és elvegyült a nyüzsgésben. Leült az udvar végében a kerítésnél lévő fapadra és egy füzetlapra véste a szót : SZÁRMAZÁS. Sokáig nézegette a betűit, elgondolkodott a szó jelentésén, értelmén. És nem tudta mi az igazság, de mindennél jobban szerette volna megtudni. Bár csak tisztán láthatnék... Pár lány az osztályból oda ment hozzá. Az egyikük, a szőke Mary Wheeler volt. A született győztes. Gazdag szülők, jó tanulmányi kimenetel és kivételes szépség. Kifogástalan arcát, hófehér bőrét, zöld szemeit, méz szőke hajzuhatag keretezte. Mary túlon - túl szép volt, de szemeiben a gonoszság szikrái villogak. Tudta, hogy mindent megkaphat, mindent megtehet és mindenkivel. A lányok bármit megadtak, hogy a barátnői legyenek, a fiúk - köztük Clark is - pedig odáig voltak érte. Kinézetét Jeremy sem tudta nem észrevenni, bár ide kerülése óta egy szót sem váltott Maryvel. Mégis előfordult már, hogy lopva végig mérte, a jó és rossz csatája, ambivalens érzelmek kavarogtak benne. Nem volt sok tapasztalata lányokkal, nem volt kapcsolata az ellenkező nemmel. Leszámítva Dallasban egy osztálytársnőjét Hazel Lewist, aki szünetekben olykor oda ment hozzá, beszélgettek mindenféléről, vagy csak ültek egymás mellett csendben és a lány néha megosztotta Jeremyvel a reggelijét. Jeremy máig szívesen emlékezett a barna hajú, barna szemű, alacsony és törékeny Hazelre, aki hozzá hasonlóan magának való volt és sokszor egyedül sétált az iskola udvarán, folyosóján. Talán azért is alakult ki a barátságuk, mert eléggé egyformák voltak. Jeremynek napról napra többet jelentett a lány, jól érezte magát a társaságában és bár sosem merte megszólítani, reménykedve várta az alkalmat, hogy Hazel oda lépjen hozzá és ismét beszélgessenek. Hazel vallásos neveltetése ellenére nyílt volt és akármilyen témát meg lehetett vitatni vele. Még a szexről is elcsevegtek Jeremyvel egyik délután a kihalt iskola udvaron, bár mindkettejük arca égett a zavarodottságtól és nem is néztek egymás szemébe. De tapasztalatlanságukat meghazudtolva alaposan elmerültek a témában és Jeremy remegő hangon megkérdezte hogy vele kipróbálná e a szexet, persze fogalma sem volt miről beszél, még csak nem is csókolózott sosem, de jó volt titkosan izgalmas dolgokról beszélni. Hazel nevetve rázta a fejét és azt mondta hogy nem fekszik le senkivel esküvő előtt. Homályos emlékek voltak ezek, de emlékeztették Jeremyt arra, amikor nem csak szenvedés volt az élete és lelkében örök nyomot hagytak. Aztán Hazel családjával váratlanul elköltözött Michiganbe és bár a lány ígérte hogy írni fog, ez nem történt meg sohasem. Később Jeremyék is otthagyták Dallast és a fiú átkozta magát, amiért nem lépett, nem mondta el Hazelnek mit érez és nem fűzte komolyabbra kapcsolatukat, mikor még lehetősége lett volna rá. - Hé Jeremy ! Clark azt mondta hogy te egy örökbefogadott gyerek vagy ! Igaz ez ? - kérdezte Mary és csípőre tett kézzel várt a válaszra. Két barátnője mellette szintén kíváncsian nézett a fiúra. Jeremy lassan felemelte a fejét és szemei hol a lányokra, hol a kavicsos iskola udvarra néztek. - Szóval igaz ? - bólintott nem titkolt gúnnyal a hangjában Mary. - Miért nem válaszolsz ? Csak nem azért mert ez a valóság ? - kíváncsiskodott Mary barátnője Vanessa. Jeremy nem felelt, izzadt tenyerében a füzetlapot szorongatta, a szíve vadul vert. - Nem meri kimondani ! - helyeselt Carol, majd nevetni kezdett Maryvel és Vanessaval. - Zabigyerek, zabigyerek ! - Milyen érzés egy zabigyereknek lenni Connels ? - kérdezte Vanessa. - Azért még szeretnek a szüleid ? Jók hozzád ? - támadta le kérdésekkel Mary. - Megvernek néha ? - érdeklődött érzelemmentes hangon Carol. Jeremy ledöbbent és egyszerre megrémült a három lány törtető viselkedésétől. Gonoszság... A lányokat valahogy sosem gondolta ilyen kíméletlennek, de most hogy látta őket így gúnyolódni és nevetni, tudta hogy ők is ugyanolyanok mint Clark és a barátai. Nincs bennük emberség. Minden szavuk, nevetésük nyílt provokáció. - Te hülye mostohakölyök ! - viccelődött Vanessa lenézően és újabb nevetésben törtek ki, ám egy hang közbeszólt. - Lányok, örülök hogy ilyen jó a hangulat, de magukra hagynátok minket ? Beszélni akarok Jeremyvel. A nevetés alább hagyott. - Igenis ! - bólintott engedelmesen Mary és barátnőivel elvonultak. Jeremy felkapta a fejét és kérdőn nézett a hang irányába. Az igazgató, Mr. Hyett állt vele szemben és barátságosan mosolygott.
