Szokatlanul hideg időjárással érkezett meg a téli szünet és Jeremy lelkének egyik fele örült, hiszen két hétig nem kellett találkoznia Clark Gibsonnal és bandájával. Nem kellett elviselnie a lenéző pillantásokat, hallani a gúnyos megjegyzéseket és nem kellett tartania Mrs. Jackins idegesítő kérdezősködésétől sem. Viszont otthon sem volt jobb a helyzet és egyáltalán nem lengte be karácsonyi hangulat a házat. Anyja még mindig nem talált állást és a kisvárosban uralkodó ünnepi előkészületek miatt erre lehetősége sem volt. Anyja ettől idegessé vált, amikor pedig az apja haza ért a munkából, mindig kezdetét vette valami szóváltás, ami hamarosan hangos vitává, tányér csapkodássá fajult. Jeremy kezeit a fülére tapasztva összegömbölyödve feküdt az ágyon és azt kívánta, bárcsak süket lenne, hogy ne kelljen nap mint nap végig hallgatnia ezt. Arcát marták a keserű könnyek és annyira szeretett volna lerohanni és kiabáló szüleire ordítani, hogy hagyják már ezt abba, mert nem bírja tovább. Mert megőrül ettől. De nem tette. Amikor már végképp nem tudta hallgatni anyja és apja trágár veszekedését, fogta magát és kimászva az ablakon az erdőbe menekült. Néha melegebb öltözék nélkül, abban a vékony pulóverben, pólóban indult el ami rajta volt. De nem érdekelte a hideg, csak azt szerette volna, hogy ha végre pár percre csend veszi körül. Ha nehezen is, de elfelejtette a Harryvel történt félelmetes találkozást és ismét bízni kezdett az erdőben, ami a szokottabbnál is gyönyörűbbé vált a szenteste előtti napokban. Néhány környék beli kisgyerek otthon készített díszekből, mézes kalácsokból felékesítette az öreg fenyők ágait, némelyik fára színes izzók is kerültek, amik még késő este is világítottak és fényei elkápráztatták Jeremyt. Megpróbálta a fényáradatot papírra vetni az eljövendő karácsony miatt és nem csak szomorú rajzokat készíteni. De sajnos az erdőben átélt varázsos hangulat sem segített az otthoni szörnyű helyzeten. Jeremy gyűlölt haza menni, de egyre korábban sötétedett és egyre hidegebb lett, ezért a szünet jelentős részét a négy fal között kellett töltenie. Nem várta a szentestét, rettegett tőle, de persze eljött. El sem hitte, de szülei azon a napon mintha valamivel kevesebbet vitáztak volna. Apja hozott egy fenyőt, de nem volt hajlandó segíteni a díszítésben, így Jeremy és az anyja öltöztették a fát ünnepi díszbe. Felkerültek a csillogó üveggömbök, a szaloncukrok és a kék-sárga-piros színekben égő izzók, közben a rádióból halkan szóltak a karácsonyi dalok. Jeremy alig hitte el, hogy nem hasítja a levegőt apja bántóan hangos ordítása és anyja zokogása. Mégsem tudta elengedni magát, feszült volt, a kezei reszkettek ahogy a díszeket a fenyő ágakra helyezte, a gyomra össze szűkült és émelygett. Hiába volt ott a gyönyörű fa, a rádióból áramló zene, hiába készültek a karácsonyi ételek és hiába volt fahéjas sütemény illat körülötte, Jeremy tudta, hogy ez csak a felszín és hogy hamarosan kirobban majd a veszekedés. Érezte a levegőben. Szerencsére apja pár régi munkatársa Dallasból váratlanul betoppant hozzájuk ezzel megmentve a helyzetet. Anyja egy pillanat alatt kivirult és kedvesen hellyel kínálta a vendégeket, süteményt, tojás likőrt rakott eléjük, marasztalta őket vacsorára, míg apja kedélyesen elcsevegett velük. Jeremy rájuk sem ismert, a fásult, életunt és örökké egymást maró szülei nagyokat nevettek, viccelődtek a hirtelen jött vendégsereggel. Egy ideig ő is az asztalnál ült, figyelmesen hallgatta a beszélgetést és válaszolt ha őt kérdezgették, majd engedélyt kért, hogy apja dolgozó szobájában nézhesse a televíziót. Normál, hétköznapi körülmények közepette apja valószínűleg elutasította volna a kérését, de aznap karácsony volt, azonkívül apja megivott már pár pohár italt, amitől lazának és engedékenynek tűnt. Jeremy bement a dolgozó szobába, majd a tv készülékhez lépve be üzemelte. A sarokban lévő szürke plüss fotelben foglalt helyet és betakarózott egy vastag kockás pléddel. Gyorsan nyomkodta a távirányító gombjait, de egyik műsor sem ragadta meg igazán. Egy ideig bámulta a képernyőt, aztán felkelt a fotelból és apja íróasztalához ment. Felkattintotta az ott lévő olvasó lámpát és tekintete végig futott az asztalon. Számlák, tele firkált noteszlapok és tollak hevertek mindenütt. Jeremy emlékezett apja tizenkét színű toll készletére, amit mindig is nagyon szeretett volna kipróbálni, de soha sem merte elkérni apjától. Talán most, hogy nem figyelnek rá megteheti ezt. Rajzolni támadt kedve, lehet hogy most boldog dolgokat is tud majd ábrázolni. Az izgalomtól izzadni kezdett a tenyere. Kihúzott egy fiókot, de üres volt, vissza tolta és kinyitott egy másikat, ebben sem találta meg a toll készletet. Csalódottan nyúlt a legalsó fiókhoz és váratlan mozdulattal kirántotta. A tollakat ott sem találta, de egy nagyobb fekete színű doboz felkeltette az érdeklődését. Nem tudta mit rejthet, még sosem látta. Az ajtó felé sandított, de csak harsány nevetéseket hallott és úgy sejtette szülei a vendégekkel együtt még mindig a nappaliban ülnek. Vett egy nagy levegőt és kiemelte a dobozt, majd az íróasztalra helyezte. Nem volt túl nehéz, de túl könnyű sem, Jeremynek fogalma sem volt arról hogy mit tarthat benne az apja. Gyorsan felkattintotta a doboz két oldalán lévő pántokat és kinyitotta a fedelet. Döbbenten felnyögött, amint meglátta a dobozban lévő fekete fegyvert. Édes Jézus...Ez egy pisztoly...
Zsibbadás szaladt végig a testén. Nem tudta hogy szülei pisztolyt tartanak a háznál. A doboz belseje bordó plüssel volt bevonva, a plüssbe fekete betűkkel bele nyomtatva ott állt a fegyver márkája. Magnum 357... Jeremy nem értett a fegyverekhez és amit látott össze zavarta. Miért van apának fegyvere ? Fél valakitől ? Tart valamitől ? Vagy csak úgy ? És vajon az anyának szólt erről ? Nekem miért nem mondták el ? Ujjait lágyan végig húzta a pisztolyon. Hűvös volt, amitől rajta is végig szaladt a hideg. De újra megérintette a fegyvert, aztán hirtelen elhatározással a kezébe vette. Kiszáradt a szája az izgalomtól, ahogy markában tartotta és most érezte csak igazi súlyát. Egyszerre volt felemelő és félelmetes. - Istenem...- suttogta maga elé kábultan, ahogy szorította a tenyerében. Ekkor hangokat hallott és az üvegajtón keresztül egy árnyat látott egyre közeledni. - Jeremy ! Gyere ki légyszives, mert asztalon a vacsora ! Látta anyját hogy megtorpant az ajtó előtt és hogy keze a kilincsen volt, de mégsem nyitott be. - Jeremy ! Hallasz engem ? - kérdezte valamivel hangosabban. A fiú össze rezzent és gyorsan vissza rakta a fegyvert a dobozba. - Igen, rögtön megyek ! - válaszolta elcsukló hangon és a dobozt vissza helyezte a fiókba. Mikor anyja kinyitotta az ajtót, Jeremy már a fotel előtt állt, mint aki éppen indulni készül kifelé. Az arca azonban vérpiros volt, a tekintete zavart. - Jól vagy ? - kérdezte az anyja futólag végig mérte fiát, majd szélesre tárva az ajtót, kiengedte maga előtt. Jeremy nem szívesen ült az asztalhoz vacsorázni, alig ment le egy falat a torkán. Legszívesebben ismerkedett volna még a pisztollyal, megnézte volna alaposabban, közelebbről és tovább tartotta volna a kezében. A felismerés bénítóan hatott rá. Apának fegyvere van. És vajon szokta is használni ?
Késő éjszaka ébredt fel. A tűz mellett feküdt, a lángok fáradt narancs színt árasztva csináltak fényt a koromsötét erdőben. A tűz közelében ült a férfi is, mereven bámulta a száraz ágak ropogását. Jeremy nem mert megmozdulni, pedig hátát kényelmetlenül nyomta a hideg talaj. A férfi észre vette hogy fel kelt.-Ülj csak fel ! - szólalt meg kedélyesnek tűnő hangon. Jeremy alig hallhatóan megmoccant és a tűzhöz húzódott. A melegség az arcába csapott.- Mennyi az idő ? - kérdezte rekedt hangon. Az idegen koszos zsebórájára pillantott. - Hajnali fél kettő van...- felelte. Jeremy gyomra össze ugrott és fázni kezdett, pedig meleg volt a tűznél. Már hajnali fél kettő... És milyen régen elmentem otthonról. Talán apa és anya mostanra észrevették, hogy nem vagyok a szobámban és aggódnak. Vagy átkoznak és dühösek rám... - Ugye tudod, hogy nem bántottalak és nem nyúltam hozzád komolyabban. Az nem ilyen, ha én valakivel rossz vagyok... - mondta hirtelen a férfi. Jeremy össze szorította a szemeit. Csak emlékfoszlányok voltak előtte. És hangok. A férfi egyre hangosabb zihálásának a hangjai, ahogy kezeit végig húzza a fiún. De Jeremy nem látott semmit, teljesen sötét volt körülötte. És jéghideg a levegő. A férfi keze pedig nyirkos, ahogy hozzá ért. A lihegések hangosabbakká váltak, aztán egyszer csak megszűntek, ahogy az érintések is. És Jeremy levegőt venni sem mert, össze húzta magát a földön és várt, riadt szívverését hallgatva. - Tudod, mással jobban elbánok, de te annyira furcsa vagy...Össze zavarsz és tudom hogy félsz, de emellett minden porcikádból lázadás árad...Nem bírtam megtenni... - tette még hozzá az idegen. - Én lázadó ? - csodálkozott el Jeremy és még közelebb ült a tűzhöz, ami lassan átmelegítette kihűlt kezeit. - Igen te...De hogy is hívnak ? Még a nevedet sem tudom...- nézett rá az idegen. - Számít a nevem ? - kérdezett vissza halkan Jeremy. - Talán. Szeretném tudni. - vont vállat a férfi. - Jeremy Austin Connels. - nyögte ki a fiú. -Jeremy...szép neved van...Én Harry Clementine vagyok, bár igaz, a nevek jelen esetben nem számítanak, hiszen valószínűleg soha többet nem látjuk egymást. - elmélkedett Harry. Jeremy nem mondott erre semmit. Csak elgondolkodott. Ott volt a férfi kezei között, kiszolgáltatottan, Harry azt csinálhatott volna vele amit akar, mégsem történt semmi. Csak pár felkavaró érintés, amitől összeszűkült Jeremy torka és az émelygés fojtogatta, de nem okozott neki fájdalmat és életben hagyta. Bár ennek nem tudott felhőtlenül örülni, nem tekintette ajándéknak. Egyszerűen csak szerencséje volt. Harry felállt és egy kisebb fadarabot dobott a tűzbe. - Mennem kell. Nem akarom, hogy a zsaruk rám találjanak. Szerintem menj szépen te is haza és tartsd a szád ! - mondta. Jeremy kábultan bólogatott. - De tényleg egy szót sem arról hogy találkoztunk, különben csúnyán megjárhatod. Nem viccelek, tudom, hogy hol laksz, gyönyörű kisfiú...- Harry zsebéből egy kés pengéje villant elő. - Nem mondok senkinek semmit. - bámult a kés felé Jeremy üveges tekintettel. Mert senkit sem érdekel mi történt velem... - Rendben. Bízom benned Jeremy. Tudom hogy nem csinálsz őrültséget ! - helyeselt a férfi és gyorsan elindult a sötét lombok között. Ahogy távolodott és az avar egyre halkabban ropogott a talpa alatt, a fiún úgy futott végig a megkönnyebbült borzongás. Akármi is történhetett volna, az erdő csendes éjjel. Egy lélek sem tudta volna meg, senki sem segíthetett volna. Elnézte a tűz pattogását és megvárta míg a lángok kialszanak, majd ő is elindult haza felé. Végig úgy érezte, Harry figyeli a fák közül, a tekintete szinte a hátába fúródott. Remélte hogy otthon mégsem aggódnak annyira érte, mégis gyorsan szedte a lábait. A ház már az éjszaka sötétjébe burkolódzott, ezért nem akart zajt csapni, a létrán mászott fel a szobájába és beugrott a nyitva hagyott ablakon. Felkattintotta a kislámpáját és döbbenten realizálta, hogy apja ül az ágyon. Arca sápadt, a szemei alatt karikák, komoly kifejezése nem sok jót jósolt. Apa ?! - Hol voltál ? - kérdezte szárazon. Jeremyt meglepte a váratlan fordulat, a meglepetéstől többszörösére gyorsult a szívverése. Apja nagyon ritkán lépett be a szobájába és talán még Dallasban sem ült le az ágya szélére. Lesütötte a szemét és nem mondott semmit. - Válaszolj, hol voltál ! Anyád halálra aggódta magát miattad, alig bírt elaludni. Nyugtatót kellett bevennie. Már azon gondolkodtam, hogy hívom a rendőrséget és kerestetni foglak. - dühöngött Mr. Connels. Jeremy szívét a keserűség mellett a boldogság is elöntötte. Féltettek, gondoltak rám, aggódtak miattam !- Mi mindent megteszünk érted, te meg az erdőben csavarogsz, mint valami elmebeteg. Nem számít neked a szüleid aggodalma ugye ? - Mr. Connels vádlóan nézett Jeremyre. - Ez nem igaz ! - vágott közbe dacos hangon a fiú. - Te nem szeretsz minket, nem törődsz azzal mit élünk át, amikor azt látjuk hogy nem normálisan viselkedsz...- csóválta a fejét az apja. - Tévedsz apa ! Nagyon szeretlek titeket ! Lehet hogy csavargok és érthetetlenül viselkedem, de ezzel csak a bánatomon enyhítek, amit amiatt érzek hogy mindig veszekedtek és nem törődtök azzal hogy ez nekem mennyire fáj ! Jeremy szemében dühös könnyek csillantak meg és kezei ökölbe szorultak. Apja arca elsötétült. - Mit mondtál ? Mi nem törődünk veled ? Még te vagy felháborodva ? - és keze ütésre lendült. Nagy pofon csattant, aminek erejétől Jeremy a szekrényajtónak csapódott. Érezte hogy arcát elöntötte a meleg vér, ami az orrából eredt. - Vigyázz magadra Jeremy ! Ne okozz több fájdalmat nekünk, ha még egy ilyen éjszakai csavargáson érlek azt nagyon megbánod ! Érted ? Nagyon ! - Mr. Connels szeme szikrákat szórt. Jeremy szomorúan nézett apja után, aki dühösen vágtatott ki a szobájából és léptei már a fa lépcsőkön kopogtak. A fiú vére nagy cseppekben, hevesen folyt végig az arcán, a szájába, le a nyakán. A lámpa fényénél megtörölgette az orrát és véres zsebkendőjét nézve az ajkát harapdálta. Apja ütése fájt, de már megszokta. Sajnos gyakran eljárt a férfi keze, néha teljesen igazságtalanul és Jeremy egész gyermekkorát pofonok kísérték végig. Tudom hogy apa kétségbe esett pofonja az aggodalom miatt volt és anya is féltett. Nem akartam bánatot okozni senkinek sem. Csak menekültem az elől ami itthon van. Az ablak elé ülve felé áramlott az éjszakai, hűvös levegő. Hűsítette pofontól égő arcát. Megérezte az erdő friss illatát és ez akaratlanul is felidézte benne a nemrég történt eseményeket.
Jeremy a döbbenettől szóhoz sem jutott. Nagy erővel csapódott a földre és tompa fájdalom hasított a hátába. Egy magas férfi állt felette elemlámpával a kezében. A lámpa fénye bántóan világított Jeremy szemébe, aki hunyorogva az erős fénytől óvatosan szemügyre vette a férfit. Félelmetesnek és sötétnek tűnt. - Ki maga ? - kérdezte halkan, a férfi azonban nem válaszolt. Lehajolt a fiúhoz és végig nézett rajta. - Ugye nem sérültél meg fiam ? - mosolyodott el, de ez a mosoly nem volt barátságos. Jeremy számára idegesítő és félelemkeltő volt. Nemet intett és elfordította a fejét, mert zavarta az idegen átható pillantása. - Akkor jó. Milyen gyönyörű gyerek vagy...- állapította meg a férfi és Jeremy nem pontosan értette, mire céloz ezzel. Az ismeretlen alak még mindig elégedetten mosolygott, ezzel a félelem mind nagyobb tüzét gyújtva Jeremyben. - Szép vagy ha mondom...- jelentette ki újra és érdes kezével megsimogatta Jeremy arcát, ami még mindig nedves volt a könnytől. - Mit akar tőlem ? - érdeklődött Jeremy remegő hangon. A fickó még mindig Jeremy arcát simogatta, lassan mintha ki akarna élvezni minden másodpercet. Nem tetszik ahogy néz és ahogy hozzám ér...
- Hogy mit akarok ? - nevetett fel hangosan és zsebre vágta a lámpáját. Ismét sejtelmes félhomály lett az erdőben. Jeremy kihasználva ezt, óvatosan feljebb húzódott a földön és hátát félig egy nagy fa törzséhez döntötte. A férfi leguggolt hozzá és hosszasan a szemébe nézett. Csodálkozás és döbbenet volt a tekintetében. - Te tényleg nem is sejted mit akarok ? Nem akarom sejteni !!! Jeremy össze kuszálódott gondolataiban megjelent egy szörnyű gondolat, de nem akarta ezt tudomásul venni. Hevesen megrázta a fejét, mire a férfi ravaszul elmosolyodott és beszélni kezdett. - Hét éve megerőszakoltam egy lányt. A rokonom volt...Több év börtönre ítéltek. A feleségem sosem jött látogatni, aztán pár éve beadta a váló keresetet, ott hagyott, a gyerekeim eltávolodtak tőlem. Egyedül maradtam. Persze megérdemeltem amit kaptam az élettől, amit tettem az megbocsáthatatlan...Nem rég szabadultam és mindenki téved, ha azt hiszi megváltoztam. Nincs miért megváltoznom. Én már egész életemben ilyen romlott maradok ! Ez vagyok én ! El fogok menni az asszonyhoz és megmutatom neki, hogy engem nem hagyhat faképnél. Elmegyek hozzá, még ha életfogytiglanra is ítélnek, megmutatnom mit kap ha velem szarakodik ! De előtte...játszom itt veled egy kicsit gyönyörű kisfiú...Te semmi rosszat nem tettél, csak rosszkor voltál rossz helyen...A szüleid nem figyelmeztettek, hogy az erdő veszélyes hely ilyen késői órákban ? Jeremy lehajtotta a fejét. A szülei...akik örökké egymást szídják, talán azt sem tudják, hogy eljött otthonról. A fiú nem szólt, nem reagált, az ismeretlen férfi pedig láthatóan zavarba jött ettől. Másra számított. Védekezésre, küzdelemre, könyörgésre, menekülésre. De csak a csend némasága lengte be a kietlen erdőt. - Szerintem fogalmad sincs az egészről...- morgott döbbenten, majd nadrágja cipzárjához nyúlt. Jeremy fél szemmel követte a mozdulatot és a szíve vadul vert. - Bántani fog ? - kérdezte alig hallhatóan. A férfi arcán undorító vigyor jelent meg. - Nem bántalak kisfiú...Nem úgy bántalak... Jeremynek eszébe jutottak a régi iskolájában testnevelés órákon tartott önvédelmi előadások. Amikor a tanár arról beszélt, hogy vannak emberek, akik bűnös gondolatokkal bírnak és sötét, hátsó szándékokkal közelednek a fiatalok felé. A fiú most kezdte felfogni azoknak az óráknak a súlyát. - Tudod már miről beszélek ? - kérdezte a férfi. Jeremy bólogatott hogy igen. Azt hiszem... - Utána meg fog ölni ? - kérdezett vissza és egész testében tiltakozott hogy a férfi hozzá érjen, megalázza. A félelem és ezer más érzés megbénította. Érezte, hogy az erdő, ami eddig szövetségese volt, egyetlen társa a szomorúságban, talán ellene fordult ezzel. A sűrű lombok mind útját állták, nem menekülhetett. - Ha nem viselkedsz rosszul, elmehetsz. - közölte a férfi, mire Jeremyből felszakadt egy sóhaj. Nem megkönnyebbült, inkább fájdalmakkal teli. Remegett mindene, arca sápadt, vértelen lett, ahogy hagyta hogy a férfi végighúzza tenyerét a nyakán, majd áttérjen a vállaira. Koszos kezei nyomán fekete foltos lett a pólója és arca is. Mintha lángoló jelekkel örökre megbélyegezte volna minden érintésével. De nem kiabált, arca rezzenéstelen maradt, szemei egy pontra meredtek és némán tűrt mindent.
Amint belépett a házba, az emeletre sietett és festék foltos ingjét a szennyes kosárba dobta, bár sejtette hogy anyja úgysem kérdezi mi történt a ruhájával. A szobájába ment és felvett egy pólót meg a farmernadrágját. Hallotta a konyhából a kanalak, tányérok csörgését, ezért úgy döntött lemegy szüleihez. Mikor leért az emeletről, máris meghallotta a súlyos szavakat, amikkel szülei egymást sértegették. Jeremy a konyha szekrény mögé bújt és onnan nézte az elé táruló siralmas képet. Apja a hosszú asztal egyik végén ült, az anyja a másikon. Miközben ettek, halkan vitáztak. - Te olyan szerencsétlen vagy ! - morgott az apja kanalát a levesbe merítve. - Nem tehetek róla hidd el ! Szerinted én ezt akartam ?! - emelte fel hangját az anyja. - Ugyan már, még hogy nem tehetsz róla ! Ezt ne mondd, mert nem hiszem. - rázta a fejét hitetlenkedve az apja. - Szerintem te is tehetsz róla. Ha nem idegesítesz fel nap mint nap, minden egyes reggel, én nem leszek szétszórt, pontatlan és nem rúgnak ki. - vádaskodott anyja és megvetően legyintett. Jeremy most már elő bújt a konyha szekrény mögül ahol, eddig heves szívdobogással rejtőzött. Zavartságát igyekezett leplezni, némán oda ment a középső székre és leült. A szülei észre sem vették jóformán. Jeremy azért köszönt. - Sziasztok ! - majd üres tányérjára nézett. Miért nem vesztek észre ?! Apja és anyja futó pillantást vetettek rá, majd anyja szedett neki az ételből. - Csak azt mondd meg, ezek után mit csinálsz ? - állt fel Mr. Connels és a konyha szekrényhez ment, hogy kávét töltsön magának. - Természetesen keresek másik állást. Azért mert ez egy kis város és nem Dallas, még akad a számomra is valami azt hiszem. Addig meg itthon leszek. - felelte az a nő. - Anya elvesztette az állását ? - csodálkozott el Jeremy. Sajnálom anya...úgy sajnálom... Mr. Connels diadalittasan bökött felesége felé. - Ez téged semmiben sem érint, ugyanúgy megkapsz mindent mint eddig. De nézz csak anyádra, olyan hülye hogy kirúgatja magát ! - gúnyolódott. - Mondtam már, hogy nem tehetek róla. Vagyis nem csak én vagyok a hibás. Hanem te Daniel, mert ilyen vagy velem és persze te is Jeremy ! Ha végre nem úgy viselkednél mint egy őrült hanem mint a korodbeli tizenöt évesek, talán én sem lennék most ebben a helyzetben. - vágott férje szavába idegesen az asszony. - Én ? - kapta fel a fejét Jeremy. De hát én csak... - Ti mindketten megnehezítitek az életemet ! - fakadt ki Mrs. Connels és ő is felállt az asztaltól, ahol már csak Jeremy ült elhagyatottan és szomorúan nézett szüleire, akik a tágas konyha két részébe húzódtak egymás elől. - Hagyjátok ezt abba, kérlek ! - suttogta, de könyörgése nem használt. Mintha meg sem hallották volna a szülei. Egymást vádolták, az apja ordítozott, az anyja zokogni kezdett. És minden ismét össze kuszálódott, még keserűbbé vált Jeremy lelkében.
Ezt nem bírom hallgatni ! Eltolta a tányért maga elől és kifele indult a házból. Senki sem szólt utána, nem marasztalta. Szülei csak egymás gyűlöletével voltak elfoglalva. Szabad volt az útja. Némán lépdelt át a kerten és útja egyenesen az erdőbe, a lombok közé vezetett. Késő délután volt, sötétedett már, lágyan fújt az esti szél, kicsit kísértetiesen meglebegtetve a fák leveleit. Jeremy jó néhány perc monoton séta után leült egy fatörzsre. Tanácstalan és feldúlt volt. Sírás feszítette belülről. Sötét színű haja alól pásztázta a komor esti kék eget. Nem tudott rajzolni. A nagy sietségben, ahogy elmenekült otthonról, nem hozott magával sem papírt, sem krétát. Pedig tudta, kicsit segített volna rajta, ha papírra veti az őt kínzó érzéseket. Érezte hogy önti el barna szemeit a forró könny, ami aztán végig fojt az arcán és rácseppent fehér pólójára. Olyan jó lett volna hangosan zokogni, hogy elmúljon a fájdalom, de nem tette. Nyelte a könnyeit és igyekezett vissza fojtani a sírását. Majd felállt a fatörzsről és lassan elindult valamerre. Nem tudta merre, haza menni semmiképpen sem akart még. Csak lépkedett a puha, nedves avarban, majd egy nagy fánál megállt és nézte az égen megjelenő holdat. Fáradt sárga színébe bele szédült és a fájdalom hangjai eltompultak kissé. Ismét tett néhány céltalan lépést, mikor is hirtelen zaj ütötte meg a fülét egy közeli bokorból. Jeremy rémülten hátra fordult, de realizálni sem volt ideje magában a történteket, mert valaki elkapta és nagy erővel ledöntötte a földre.
Fájdalmát nem tudta hogy magába fojtani. Rajzolt és a szeme könnyes lett, miközben a papírra vetett vonalakból kialakult, mi bántja őt. Néha a társaira nézett, amilyen hirtelen jött a gúnyos kacagásuk, úgy el is unták hamar és mindenki vissza tért a padjához, a rajza felé. Mintha mi sem történt volna. De Jeremy agyába bele égett a nemrég átélt élmény. Ti nem tudhatjátok... Látta maga előtt ahogy az egész osztály vele szemben állva csúfolja és gúnyolja őt, minden egyes szavuk és a nevetésük pengeként hasított végig a fiún. És ott volt Clark is, aki elégedetten locsolta rá a festékes vizet, két barátjával együtt. Nem sokkal később vissza jött a rajz tanár és az óra folytatódott. De Jeremy nem tudott figyelni és egész napját ez jellemezte. Festék foltos egyenruháját sok tanár firtatta, némelyik meg is szídta hogy nem tud rá vigyázni. A tanórák végeztével Jeremy úgy határozott, hogy egyenesen az erdőbe megy, de csak a parkig jutott el. Többre nem volt ereje. A park nem volt olyan mint az erdő, nem adott akkora biztonságot, nem lehetett elbújni a végtelen bokrok és rengeteg között, de a délutáni szélben lágyan mozduló fák valahogy megnyugtatták Jeremy háborgó lelkét. Elővette az órai rajzait és nézegette őket. Felidézte magában ismét a történetet, a hangok és képek már távolibbnak tűntek, de még mindig élénken játszódtak előtte. Aztán már csak azt vette észre, hogy ismét rajzolni kezdett. És néha teljesen megfeledkezett a gondjairól, úgy érezte hogy a dolgok megszűnnek, ha papírra festi őket. Talán egy-két órát volt ott és valamivel tisztább gondolatokkal indult haza felé. Éppen kifordult a parkból, mikor valaki utána kiáltott. - Jeremy ! Hé, Jeremy várj ! Ne... Mrs. Jackins volt az. Jeremyt kiverte a veríték, egyáltalán nem volt kedve a tanárnővel csevegni, sejtette hogy úgyis kérdőre fogja vonni a mai viselkedéséről. De nem tehetett mást, megállt és megvárta míg a nő beéri. Jeremy szíve idegesen vert és a menekülés kényszere volt a testében. - Jeremy, haza felé mész ? - kérdezte Mrs. Jackins és látszott rajta hogy nem érti hol volt eddig a fiú, mikor a tanításnak már régen vége volt. A nő kezében papírzacskók voltak, ételekkel megrakodva, bizonyára vacsorához készülődött. - Igen. - felelte kurtán Jeremy. - Beszélnünk kell, ugye tudod ? A mai órán sem figyeltél egyáltalán és rajzoltál, mint mindig. A többi tanár is panaszkodik rád. Mi baj van Jeremy ? - érdeklődött Mrs. Jackins, de a fiú nem válaszolt, vállat vont és néma maradt. - Van valami problémád esetleg otthon ? Vagy az iskolában ? - kérdezgette Mrs. Jackins, de Jeremy erre is csak konok hallgatással felelt és érezte a könnyeket a szemében. - Kérlek válaszolj ! Ha nem működsz együtt, kénytelen leszek beszélni a szüleiddel. Ezt akarod ? Vagy mindenféle vizsgálatokat ? Speciális iskolát ? - gurult méregbe a tanárnő egy pillanatra, amit aztán rögtön meg is bánt és igyekezett kedvesen elmosolyodni hogy bátorítsa Jeremyt a beszélgetésre.
- Nem vagyok őrült ! - szólalt meg Jeremy nem kevés lázadással a hangjában. Tudom, hogy annak tart...Mert mindenki annak tart... Mrs. Jackins-t meglepte a hangnem, szelíden megrázta a fejét. - Nem mondtam, hogy őrült vagy. De nyilvánvalóan problémáid támadtak. És beszélned kell a bajaidról, ha azt akarod hogy segítsünk. Értsd meg, ez a te érdeked is. - Nekem nem kell segítség ! - fordult el Jeremy és letörölt egy könnyet az arcáról. Akárhogy is akarta vissza fogni magát, kezdett megtörni és ezt szerette volna a legkevésbé. Hogy minden tükröződjön az arcán. És hogy könnycseppjei elárulják. - Jeremy, te sírsz ? - hökkent meg Mrs. Jackins részvéttel a hangjában és a fiú vállára tette a kezét, de Jeremy elhúzódott az érintés elől. Nem szabad sírnom... - Nem. Nem sírok. - felelte dacosan. - Én nem csak szimplán a tanárod akarok lenni, hanem a segítőd is...Ha bármi baj van, bármiben segíthetek, tudod hol találsz...Csak szólj ! - sóhajtott Mrs. Jackins gondterhelten és mereven bámult Jeremy arcába, hátha a fiú végre megszólal és megtörik a jég. De Jeremy csak lehajtotta a fejét. - Semmi bajom. - közölte és Mrs. Jackins belátta, abban a percben nem tehet többet. - Hát jó ! - biccentett. - Haza kell mennem. - mondta Jeremy halkan és lépett párat előre. - Rendben, menj csak ! De figyelni foglak és ha továbbra is gond lesz veled a tanórákon, mindenképpen beszélek a szüleiddel ! - szólt utána a tanárnő és elindult a másik irányba. Jeremy hátra sem nézett, csak lépdelt a szürke aszfaltozott járdán. Csak el innen, hogy ne lásson semmit rajtam... Zaklatott volt, arcára rászáradtak a könnyek. Fejében ott visszhangzottak Mrs. Jackins szavai, amik számára fenyegetésnek tűntek. Szólni akar a szüleinek és speciális iskolába akarja küldeni ?! Ez rémisztő volt...Jeremy nem értette, miért éppen vele foglalkozik a tanárnője, de nagyon terhes volt számára ez az egész kéretlen törődés és kérdezősködés. A gondolatok vadul cikáztak az agyában egészen addig, amíg haza nem ért. Amint feltűnt a házuk, máris más dolgok jutottak eszébe. Vajon mire fog haza érni ma délután ? Ismét gyűlölni fogják egymást a szülei és hangosan ordítoznak ?! Félelem ébredt a gyomrában ahogy végig gyalogolt az őszi avarral borított kerten, majd óvatosan lenyomta a bejárati ajtó kilincsét és benyitott a hűvös előszobába.
