Égjetek !

Köszönöm szépen a kommentet :)
Mrs. Jackins kocsija megállt a Connels ház előtt. 
- Megérkeztünk ! - mondta és leállította a motort. Nyugtalanító csend lett az autóban.
- Ha akarod elvihetlek az iskolába is, de szerintem inkább pihennél ma...- törte meg a némaságot a nő.
Iskola ?! Csak azt ne !
Jeremy nem válaszolt, szó nélkül kinyitotta az autó ajtaját és kilépett a járműből.
- Köszönök mindent. - mondta még halkan.
Valóban csak hálás lehetek Mrs. Jackins-nek...
A tanárnő elmosolyodott.
- Nincs mit ! Ha szeretnéd, jövő héten is elkísérlek. - ajánlotta.
- Köszönöm...- Jeremyt melegség járta át. Bólintott és elindult a ház irányába.
- Ez ami most veled történik, csak egy rossz periódus, te még olyan fiatal vagy Jeremy ! Ha valamit elrontasz, rosszul teszel, még egyáltalán nem késő ! Kitörölheted és kezdheted újra ! Amikor csak akarod...Ezt ne feledd ! - szólt utána Mrs. Jackins.
Jeremy vissza fordult és látta, hogy a tanárnő szemeiben az őszinte megértés csillogott.
A fiú meg sem tudott szólalni a meglepettségtől, tétován, némán állt, pedig úgy szeretett volna mondani valamit. Úgy vélte, nem a Dr. White-al eltöltött percek, a kierőltetett vallomás segíthet neki, hanem Mrs. Jackins szavai. 
- Holnap találkozunk ! - intett még a tanárnő és elindította az autóját. Jeremy megvárta, míg a jármű eltűnik a kihalt, külvárosi úton, majd benyitott az udvarukra. Lassan sétált végig a járdán, miközben agyában egyre csak keringtek a gondolatok. 
Új kezdet...Ha én akarom...És persze hogy akarom ! Elegem van az osztálytársaimból, apa és anya folytonos veszekedéséből és ebből az egészből ! Kitörölni és újra kezdeni...Igen, mindent újra fogok kezdeni ! Lezárom a múltat, ezt a sötét korszakot és mindenkit megdöbbentek azzal amit teszek !
Jeremy eleget szenvedett és tudta néha saját maga miatt, a félénksége és kishitűsége miatt. Hogy nem mert vissza vágni Clarknak, nem mert kiállni saját maga mellett. De úgy érezte, valami megváltozott, erőt adott hirtelen.
Be fogok lépni egy sokkal szebb, sokkal jobb életbe, ahol tiszta lappal kezdhetek majd mindent !
Egész nap ezek a gondolatok foglalkoztatták Jeremyt. Nem csinált semmit, csak feküdt a szobájában az ágyon és tervezgetett. És agyában lassan kirajzolódtak a jövő homályos képkockái.
Anyja délután jött meg a munkából, de még mindig haragudhatott rá, mert nem is köszönt, semmit sem kérdezett, azon nyomban neki állt dolgozni. Jeremy is hozzá fogott a tanulásnak, ült a szobájában és egyik tankönyvéből próbált tanulni. De nem tudott. Nem ment, idegesítette a tudat hogy holnap ismét felvirrad egy nap és minden kezdődik előről, újra szenvednie kell. Nem találta a helyét, szeretett volna elmenni az erdőbe és egyre csak Mrs. Jackins szavai visszhangoztak a fejében. Új életet kezdeni ! Félelmetesen és egyben gyönyörűen hangzott !
- Tanulsz ? - lépett be a szobájába hirtelen az anyja és mogorván szegezte tekintetét a fiúra.
- Igen. - felelte Jeremy és a könyv mögé rejtette az arcát, hogy anyja ne tudjon a szemébe nézni.
- Na eredj, fürödj meg, egy frissitő fürdő nem fog megártani, talán jobban fog majd az agyad. Rossz rád nézni olyan álmatag a képed. - morgott Mrs. Connels, Jeremy letette a könyvét és a fürdőszoba felé indult. 
Anya szándékosan csinálja ezt velem, szét akarja rombolni azt amit felépítettem ma...De nem fog neki sikerülni ! 
Anyja a szemével követte, amint benyitott a fürdőhelyiségbe.
- Engedj magadnak vizet ! - vetette még oda, majd a földszintre ment.
Jeremynek a rajzai jutottak eszébe és az új élet ígérete. Vissza ment a szobájába, kezébe kapta rajzait az asztalról és kimászott az ablakon. Nem érdekelte hogy mit szól majd az anyja, ha felfedezi hogy nincs otthon, lábai elszántan vitték az erdő fele.
A rengeteg a szokott csendjében fogadta. Halk madárcsicsergés, a fák lombjának suttogása hallatszott csak és a távoli autó út tompa zaja. Jeremy ahhoz a fához ment, ahol mindig a legnagyobb biztonságban érezte magát. 
Felhagyok a rajzolással. Abba hagyom, mert már új ember leszek. Újjászületek !
Elnézte a rajzait, színes körök, csíkok, értelmetlen ábrák, pálcika emberek. Élete pillanatai...Ezek voltak néhány percének, órájának, napjának megjelenítői. Mennyire óvta, védte a rajzokat, nem akarta hogy bárki lássa bármelyiket is. Most pedig életében először gondolt arra, hogy meg kell semmisíteni mindet.
Igen, ha nem teszem meg, a múlt újra meg újra kísérteni fog ! 

Szeme végig szaladt a papírokon. Mennyi bánat, könny, keserűség lakott a rajzlapokon. Ami mások számára érthetetlen összevisszaság, neki ez volt az egész zavart, zűrös tinédzser kora, a saját világa. És ezeket most mind ketté tépi...
Jeremynek nem volt más választása, tudta hogy ezt kell cselekednie. Az avarban rátalált egy félig kiürült gyufás dobozra, mintha az égiek is a segítségére akartak volna lenni terve megvalósításában. Kezébe vette a dobozt és elmosolyodott. A tettvágy hajtotta. Kezei remegve nyitották ki a dobozt és kapták onnan elő a gyufa szálakat. 
Most egyszerre megszabadulok az összes szenvedésemtől !
A rajzokat egy kisebb kupacba rakta és szelíd, megbékélt pillantásával kísérte. Izzadt a keze, amikor a gyufát meggyújtotta.
Az új kezdetért...

A narancsos láng felizzott és halkan sercegve kapott erőre, amikor Jeremy az égő gyufát a rajzlapokra dobta. A papírok égni kezdtek és felcsaptak a tűz csóvák. Jeremy rezzenéstelen arccal figyelte az egyre magasabbra merészkedő lángnyelveket. Sok érzés szabadult fel benne, ahogy nézte a papíron lévő ábrák pusztulását. Szavak cikáztak az agyában. Szavak, amik mindent beárnyékolva állandóan jelen voltak az életében, amiket soha nem bírt elfelejteni. 
Problémák...
Izgalom...
Köd...
Homály...
Kirekesztettség...
Kétségbeesés...

Magány...

Félelem...
Minden, ami a rajzokon szerepelt és ami fájdalommal töltötte el. Jeremynek melege lett, ledobta a pulóverét, majd hirtelen a pólóját is és csupasz felsőtesttel állt az egyre elhatalmasodó tűz előtt. Kezét felemelte és felnézett a sötétedő égboltra. Keservesen felsírt.
Legyen ez az utolsó alkalom hogy sírjak ! Soha többet ! 
Már csak a zokogás rázta, de nem jött könny a szeméből. Már olyan sokat sírt, hogy talán elapadtak a könnyei...
Rideg arckifejezéssel nézett rajzainak megsemmisülésére, majd füstölgő poraira. 
Még egy feladata volt. A legnagyobb és legrémisztőbb...Leszámolni az osztály társaival. Ha sikerül, akkor megnyílik előtte az új kezdet kapuja ! És minden jó lesz. És gyönyörű dolgok jönnek...
Jeremy szemében erős fény villant, a szemei tágra nyíltak. 
Sikerülni fog !

A kisfiú és a repülőgépek

Jeremy ha nehezen is, de megszólalt és mesélt Dr. White-nak a költözésükről Dallasból, szülei állandó veszekedéséről, az emberről az erdőben aki hihetetlen módon meghagyta az életét. Beszélt Clarkról és az igazgatóról. Az uszodai ugrásáról, Maryről, Hazelről és sok talán jelentéktelen apróságról. Észre sem vette, hogy ellentétben dacos elhatározásával, sok mindent elárult az orvosnak. Nem akarta, mégis többet mondott mint kellett volna. És árulónak érezte magát. Mesélt és közben folyt a könnye. És semmi sem érdekelte. Az sem hogy ott van Dr. White, aki látja gyengeségét és megtörtségét. 
Aztán egyszer csak újra elnémult. Belefáradt, vagy észbe kapott és csak a könnyeivel küszködött.
Gyűlölöm ezt...
Dr. White várt pár percet, majd mikor biztos volt benne hogy Jeremy nem mond semmit, össze hajtotta a nagyalakú füzetet. 
- Mára elég ennyi, ugye ? - kérdezte kedvesen. Jeremy a fejével igent jelzett, beszélni nem igen tudott a sírástól.
- Jól van, semmi baj, nyugodj meg. Minden rendben lesz...- Dr. White gyorsan mellé ült és zsebkendő nyújtott át a fiúnak, aki vonakodva fogadta el, majd megtörölte könnyeit és a zsebkendőt a zsebébe rakta. Dr. White biztatóan nézett rá.
Biztos meg van a véleménye. Biztos ő is gyengének tart, mint mindenki más.
- Most már jobban érzed magad ? - érdeklődött az orvos. 
Jeremy vállat vont.
- Igen...- felelte kurtán. De nem az igazat mondta, talán valóban könnyebbnek érezte magát, de jobban semmiképpen sem. Még mindig fölöslegesnek gondolta ezt az egész erőltetett beszélgetést. Ijedt és megalázott volt. Sírni egy vadidegen előtt...Az apja gyűlölné ha látná...
- Csak utálok sírni...- jegyezte meg rekedten.
- Nyugodtan sírj csak ! Könnyít a lelkeden. Nem szégyen, hidd el ! - vígasztalta Dr. White, majd az íróasztalára helyezte a füzetet.
Vajon miket írt rólam ???
- Mára végeztünk Jeremy. Töröld meg a szemed és lazíts ! - mosolyodott el az orvos.
Mosolyog...És én sírni tudnék...
Ambivalens érzései ellenére, Jeremy tudta hogy a férfi mosolya nem gúnyos vagy bántó. Inkább őszinte és bizalomkeltő. Jeremy számára Dr. White mindenképpen pozitiv érzéseket keltett, talán még egy kicsit meg is kedvelte. Talán...
Váratlanul felállt és a szoba ajtaja felé indult.
- Fizetni nem kell ? - fordult vissza az ajtóból hideg, érzelemmentes arccal, mintha az előbb nem is sírt volna. Üres volt a tekintete, nem látszott rajta már semmi. 
- Emiatt ne aggódj Jeremy ! - felelt az orvos könnyedén.
Jeremy bólintott és tett még egy lépést az ajtó felé.
- Jövő héten ismét szeretnék veled találkozni. Mondjuk ugyanekkor ? - szólt utána Dr. White.
Jeremy mozdulatlanná merevedett.
Újra ? De miért ?
- Jó. - mondta röviden és halkan.
Dr. White beírta noteszébe az időpontot.
- Akkor megint beszélgetünk. Mesélhetsz még magadról, de másról is. A lényeg hogy jobban megismerjelek. Beszélgethetünk, mint két barát, vagy mint férfi a férfival. - mondta még.
Jeremy megrázta a fejét.
- Én még csak gyerek vagyok. - mondta és Clark Gibson jutott az eszébe.
Soha egy percig sem éreztem magam férfinak...
Dr. White meghökkent a fiú kijelentésén, kényszeredetten elmosolyodott.
- Gyerek...Rendben...Ahogy akarod...- helyesbített.
- Viszontlátásra ! - köszönt Jeremy és lenyomta az ajtó kilincsét.
- Minden jót Jeremy. - búcsúzott Dr. White. 
Jeremy kilépett a szobából és rögtön sok szempár szegeződött rá kérdőn, amitől a fiú kényelmetlenül érezte magát, tanácstalanul állt fél percig a tekintetek kereszttüzében.
Istenem...Miért néznek így ?!
Ekkor Mrs. Jackins intett neki és Jeremy gyors léptekkel a tanárnőhöz sétált.
- Minden rendben ? - kérdezte a tanárnő.
Jeremy bólintott.
Remélem nem látja rajtam, hogy sírtam...
- Vissza kell jönnöd ? - érdeklődött Mrs. Jackins.
- Jövő héten ugyanebben az időpontban. - válaszolta halkan Jeremy.
Mrs. Jackins nem kérdezett mást, tudta, időt kell hagynia hogy Jeremyben leülepedjenek az elmúlt percek, események.
- Haza viszlek, rendben ? - kérdezte.
- Igen, köszönöm...- mondta Jeremy. 
Mrs. Jackins pedig felállt és elindult kifelé a kórházból. Jeremy néma csendben ment mellette, a padlót fürkészve és kerülve mindenki tekintetét. Alig várta, hogy végig vágjanak az udvaron és beüljenek a tanárnő autójába, majd induljanak.
Mrs. Jackins kocsija gyorsan suhant az úton, pedig Jeremy már is nem akart annyira hamar haza érni. Otthon nem várná senki, csak az üresség, a magány és ez még jobban bántaná a lelkét.
- Jeremy, nem baj ha út közben beugrunk a házamba ? Valamit otthon felejtettem. Utána ígérem, egyenesen haza fuvarozlak. Jó lesz így ? - pillantott rá Mrs. Jackins.
Jeremy idegesen feszengett az ülésen és bár nem volt kedve a tanárnő házába menni, nem volt választása.
- Igen. - bólogatott.
Rövidesen megálltak egy kis mellék utcában, ahol Jeremy még sohasem járt, mióta a családjával a városba költöztek. 
A tanárnő kiszállt és elgyalogolt a fehér kerítésig.
- Gyere csak ! - invitálta a fiút kedvesen. Jeremy habozott, majd kinyitotta a kocsi ajtaját és kilépett a járműből. Mire a ház kerítéséhez ért, Mrs. Jackins már kinyitotta a kaput és szélesre tárta a fiú előtt.
- Csak pár perc és indulhatunk ! - tessékelte be Jeremyt a kertbe. Ami ugyan aprócska volt, de gondosan rendben tartott. Élénk zöld gyep és mindenféle kerti díszek tették hangulatossá. 
Otthon nálunk minden sötét és lehangoló...
Mrs. Jackins kinyitotta a bejárati ajtót és beengedte Jeremyt, aki izgatottan lépett be a házba. Egy barátságos és otthonos nappaliban találta magát, kényelmesnek látszó bársony fotelek, kör alakú üveg dohányzó asztal, faragott polcok, hatalmas tv állvány állt a helyiségben. 
- Hát ez az otthonom ! - mutatott körbe Mrs. Jackins. 
- Igazán szép...- dadogta Jeremy zavartan.
- Ülj le és egyél valamit. - kínálta a tanárnő Jeremyt.
Az asztalon egy tál apró sütemény állt. Jeremy vonakodva foglalt helyet az egyik fotelben, de nem nyúlt az édesség felé. Gyomra idegesen háborgott és bármennyire is tetszett neki a tanárnő háza, jobb szeretett volna már az ajtón kívül lenni.
Mrs. Jackins addig felsietett a tetőtérbe, Jeremy pedig óvatosan körbepillantott a nappaliban. A kandalló tetején papír repülőgép makettek álltak. Szép színesek, precízen elkészítettek. 
Felállt és a repülőkhöz ment. A gépek egy heti magazinban voltak mellékletként évekkel ezelőtt. Jeremy megismerte, mert apja is gyakran megvette az újságot, de sosem csinálta meg a benne lévő maketteket. Jeremy kezébe vette az egyik makettet és megbűvölve nézte az apró kis tárgyat.
Milyen szép !

A lelke fájdalmasan össze rándult, milyen jó lett volna, ha annak idején apjával közösen készítik el ezeket a repülőgépeket, hogy aztán együtt gyönyörködjenek bennük. 
Miért nem voltunk soha közel egymáshoz apával ?!
Keserű könnyek jelentek meg a szemében, de igyekezett vissza tartani őket.
- Szereted a repülőket ? - kérdezte hirtelen Mrs. Jackins.
Jeremy meglepődött, nem hallotta hogy a tanárnő már lejött az emeletről.
- Igen...azt hiszem...- felelte nagy sokára.
- Mindegyiket a férjem gyűjtötte ki egy újságból, aztán saját kezűleg rakta össze. Ez például egy séta repülőgép. - magyarázta Mrs. Jackins az egyik modellre mutatva.
- Nagyon szépek. - mondta halkan Jeremy.
- Tetszik ? - érdeklődött a tanárnő.
Jeremy bizonytalanul bólogatott.
- Kéred az egyiket ? Válassz, szívesen neked adom valamelyiket ! - ajánlotta kedvesen Mrs. Jackins.
Jeremy elsápadt. Hogy valaki adjon neki valamit ? Csak úgy ? Mikor ő csak kegyetlenséget kapott mostanában ? Szerette volna azt a repülőt, de nem tehette meg hogy elfogadja.
Mrs. Jackins fánkot vett nekem, talán a kezelést is ő fizette. Túl sokat tett...
- Nem fogadhatom el.! - tiltakozott és gyorsan vissza rakta a kezében lévő makettet. 
- Biztos hogy nem kell ? - kérdezte Mrs. Jackins kicsit csalódottan.
- Köszönöm, nem...- sóhajtotta Jeremy és zavarában a padlót kezdte el bámulni. Érezte magán a tanárnő kíváncsi tekintetét.
Talán kérdezni vagy mondani akar valamit ??? Miért nem szólal akkor meg ?!
- Tudod Jeremy...A férjem és én már évek óta szeretnénk gyereket...Eddig hiába...Pedig az lenne minden álmunk...- mondta váratlanul a tanárnő. Jeremy felkapta a fejét. Nem értette a tanárnő hirtelen érzelem kinyilatkoztatását. Ez már jóval több volt, mint amit egy tanár a diákjának mondhat. 
- De remélem, egy nap nekünk is egy ilyen remek fiunk lesz...- tette még hozzá Mrs. Jackins.
Hogyan ???
Jeremy szemei döbbenten tágra nyíltak. Még senki sem mondott neki ilyesmit.
Én remek ? Én mindenkinek csak teher vagyok. Én mindenki számára érthetetlen vagyok...
Ekkor nyílt a bejárati ajtó és egy magas, sötét hajú férfi lépett be rajta.
- Molly szia ! - ment a tanárnőhöz nevetve.
- Szia Tom ! Jeremy, hadd mutassam be a férjemet, ő Tom Jackins ! Tom, ő Jeremy Connels a tanítványom ! - mutatta be gyorsan egymásnak Jeremyt és a férfit Mrs. Jackins. Mr. Jackins kezet rázott a meglepett Jeremyvel.
- Örülök a találkozásnak ! - mondta kedves hangján.
Jeremy bizonytalanul biccentett.
- Jó napot !
- Tudod Tom, Jeremyvel éppen a repülőgépeket nézegettük. - árulta el Mrs. Jackins. 
- Igazán ? A kisfiút érdeklik a repülőgépek ? - Tom szemében érdeklődés villant.
Jeremy akaratlanul is grimaszolt és megalázottnak érezte magát.
Kisfiú ? Persze nem is értem, miért vagyok meglepődve, én magam mondtam az orvosnál hogy csak egy gyerek vagyok...
Kábulatából Mrs. Jackins vidám hangja riasztotta fel.
- Most haza viszem Jeremyt, aztán bemegyek az iskolába. Később találkozunk ! - intett búcsút a férjének a tanárnő és Jeremy vállára tette a kezét.
- Indulhatunk Jeremy ? 
- Indulhatunk. - bólogatott szaporán Jeremy és elindult a tanárnő nyomában.

Kimondott/Kimondatlan

Belépett a rendelőbe, ahol halványzöld falak és biztonságot sugalló barna bútorok fogadták. Az egész szoba nem emlékeztette egy orvosi rendelőre, inkább egy barátságos helyiségre, ahol beszélgetések zajlanak. A kényelmesnek tűnő dívány előtt egy szintén barna asztal és egy bőr fotel állt. Kávéillat úszott a levegőben. Dr. White viszont nem volt sehol. Jeremy tanácstalanul pillantott körbe többször, majd felfedezett egy, a szobából nyíló kis ajtót, ami mögül vízcsap csepegése hallatszott. A feszültség lebénította, nem tudta mit tegyen. Köszönjön hangosan, hogy végre az orvos is észre vegye, vagy várja meg  amíg kilép azon az ajtón. Az izgalomól a szédülés fogta el és olyan tehetetlennek érezte magát.
Fél perc múlva nyílt az ajtó és megjelent az orvos. Dr. Arnold White. Negyven év körüli, fekete hajú, átlagos férfi volt. Szemén fekete keretes szemüveggel, amin keresztül kedvesen és szelíden szemlélte a világot. 
Meglepő módon, nem viselt  fehér köpenyt.
- Te vagy Jeremy ugye ? - kérdezte mély, barátságos hangján és végig pillantott a megszeppent fiún.
Bár ne én lennék...
- Igen...- válaszolta kicsit habozva Jeremy.
- Foglalj helyet kérlek ! Egy teát, vagy mást esetleg ? -kérdezte Dr.White és az asztalon gőzölgő teára, kávéra mutatott.
Jeremy nemet intett és gyorsan leült.
- Én Dr. Arnold White vagyok. Mrs. Jackins már sokat mesélt rólad, örülök hogy végre megismerhetlek. - mutatkozott be az orvos, majd az asztal fiókjából előhúzott egy nagyalakú fehér füzetet, amire fekete filctollal felírt pár dolgot.
991/1/10-10-Jeremy Austin Connels...Ez lennék én...számok, betűk halmaza...
- Tehát...- vett egy nagy levegőt Dr. White és széthajtotta a füzetet, a lap jobb sarkába felvéste a dátumot, majd Jeremyre nézett.
- Mit kell csinálnom ? - kérdezte Jeremy remegő hangon. Nagyon nem akart semmit sem mondani, nem akart kényelmetlen kérdésekre felelgetni. Egyszerűen ki szeretett volna sétálni a szobából.
Dr. White elmosolyodott.
- Először is ne idegeskedj ! Nem kérek tőled semmi olyat, amit te nem akarsz ! Nem foglak kérdésekkel bombázni, erőszakosan faggatni téged. Tudnod kell, hogy ez nem egy kihallgatás. Viszont segíteni szeretnék, és ezt csak úgy tudom elérni, ha beszélsz.
Nem akarok beszélni !!!

- Értem...- biccentett Jeremy.
- Nem szabom meg mit mondj, egyszerűen szeretnék többet megtudni rólad. Mesélj amiről kedved van, kezdd az elején, vagy ott ahol te jónak látod. - Dr. White kedvesen mosolygott, de Jeremy ettől nem érezte jobban magát. Nem tudta hol is kezdhetné és mit mondhatna, anélkül hogy kiadná magát, vagy hagyná hogy beférkőzzenek az agyába. A rossz emlékek sorban tolongtak a fejében. Az elején ? Emlékezett az irodalom órára, ahol fel kellett olvasni a fogalmazását. Ezerszer megbánta hogy így tett, ha talán hallgat és azt mondja nincs készen a dolgozata, nem kellene itt lennie. De lehet hogy nem is ez volt a kezdet. Onnan is kezdhetné, hogy meghallotta szülei első hangos vitáját még Dallasban, vagy az itteni iskola legelső napjától, mikor Clark a szekrénynek lökte, gúnyolódott rajta és fenyegetni kezdte. Annyi rossz kezdet volt, de melyik a legelső ? Tanácstalan volt.
- Nos ? - törte meg a csendet az orvos. Jeremy akkor már percek óta ült némán és nézte az íróasztalt mereven. Keservesen érezte magát. A torkában gombóc volt, az idegességtől fájt a gyomra, feje.
Csak szeretnék haza menni végre...
- A rajzaid ? - kérdezte Dr. White segítő szándékkal, hogy a beszélgetés valahogy kezdetét vegye.
Te jó ég, még ezt is tudja ! Mrs. Jackins mindenről beszámolt...
Jeremy elszörnyedt. Talán az orvos látta azokat a rajzokat, amiket a tanárnője elvett tőle, és a papírt amire felírta: származás. Nem akarta, hogy ez előtt az ember előtt nyitott könyv legyen az élete ! Talán már eldöntötte magában a diagnózist, őrültnek tartja és akkor már nem tud, de nem is akar újat mondani.
- Gyakran szoktam rajzolni... - szólalt meg hirtelen, aztán el is hallgatott.
- Hol ? A tanórán ? - kérdezett vissza az orvos.
Jeremy arca piros lett.
- Főleg az erdőben, ami nem messze van az otthonomtól...- helyesbített gyorsan.
- És mióta rajzolsz az erdőben ? - érdeklődött Dr. White.
Be akarom ezt fejezni ! Ez nem jó, cseppet sem! Gyűlölöm ezeket a kérdéseket !
Jeremy nem szólt, vállat vont és ült csendben tovább.
- Gondolkozz kérlek ! Segíteni szeretnék. - próbálta szóra bírni Dr. White.
Nem kell segíteni ! Én rendben vagyok ! 
- Nézd Jeremy, ha nem mondasz semmit, nem jutunk előre...A tanáraid figyelmét már így is felkeltetted. Ha eredménytelenek lesznek a konzultációink, majd ők veszik kezükbe a dolgokat. És jön valami speciális iskola. Ahol aztán nem biztos, hogy emberien bánnak veled ! - magyarázta az orvos.
Mikor bántak velem utoljára emberien ?!
Jeremynek eszébe jutott az osztály. Ahol az első pillanattól kezdve gyűlölték, kirekesztették, elítélték, anélkül hogy igazán megismerték volna.
- Hozzám már nagyon régen voltak emberiek...- mondta halkan.
- Bármi is történt veled, nekem elmondhatod. Köztünk marad és talán ha beszélsz, megkönnyebbülsz magad is. A makacs hallgatással nem mész semmire... - Dr. White Jeremyre pillantott, aki gondterhelten sóhajtott fel, miközben gondolataiban vissza fele kezdtek peregni az események.
Ez az orvos így is sokat tud rólam. 
- Tehát ? - dőlt hátra a fotelben Dr. White.
Az orvos válaszokat várt és Jeremy jól tudta, hogy nem állhat fel és mehet ki csak úgy. Nem rohanhat el, akárhogy is szeretné. Bár a tagadás és elzárkózás tüze perzselte belülről azt is mérlegelte mit mondhat és mit nem, valamint hogy mi vár rá, ha nem beszél, ha ellenáll. 
Igen, valamit mondanom kell, de vannak dolgok amiket nem fogok elárulni...
- Azt hiszem az egész egy hideg szombati délutánon kezdődött Dallasban, ahol régen laktunk. - Jeremy hangja el - elcsuklott a nehéz emlékektől.
Dr. White megértően és bíztatóan elmosolyodott.
- Mondd nyugodtan, csak szépen, lassan ! Hallgatlak ! Nem kell félned !
Jeremy bólintott és folytatta. Pedig félt és szemét zavaróan égették a fájó múlt könnyei.
Nehogy rákezdj a sírásra ! Csak ezt ne ! Nem lehetsz ennyire gyenge !
- Aznap hallottam először veszekedni anyát és apát. Egy össze jövetelen voltak, mivel apám egy sikeres üzletet ütött nyélbe. Talán sokat is ittak...nem tudom...De aznap délután valami nagyon megváltozott körülöttünk...
Dr. White bólogatott és szaporán jegyzetelt. Jeremyt pedig minden kimondott szava fájdalommal töltötte el.

Az életbe kapaszkodva

Mrs. Jackins autója hamarosan leparkolt a kórház épülete előtt. Jeremy még sosem járt az itteni kórházban, de szörnyen nyomasztónak tűnt kívülről. A sárga, több emeletes komplexum, a nagy, fehér, ráccsal fedett ablakaival, a sivár beton udvarával személytelennek és barátságtalannak látszott Jeremy számára. Az izgalom tisztán látszott rajta. Arca kipirult és érezte szíve vad lüktetését, a feszültséget, ami az ismeretlentől való félelem miatt tört egyre jobban rá.
Nem akarok kiszállni a kocsiból, nem akarok bemenni oda és főleg nem akarok azzal az orvossal beszélni. Lehet hogy tényleg rendes, de csak egy idegen és nem tud segíteni rajtam.
- Jól vagy ? - kérdezte Mrs. Jackins. Jeremy csak nézett ki a jármű ablakán, bámulta a kerítésen belül elhaladó személyzetet, betegeket.
 - Jól. - felelte kurtán és közönyösen.
- Akkor induljunk, gyere ! - nyitotta ki az autó ajtaját a tanárnő. Jeremy is kiszállt, bár legszívesebben el sem jött volna. Az anyja erőltette, ő nem akarta. Ő semmi ilyesmit nem akart.
Mit keresek én itt ? Miért nevettetem ki magam ? 
A gondolatok villámként cikáztak a fiú agyában, mialatt némán ballagott Mrs. Jackins mellett át a szürke udvaron. A sárga épület előtt egy fél pillanatra megálltak, a tanárnő Jeremyre pillantott, de a fiú lehajtotta a fejét, hogy tanárnője véletlenül se lássa a kételyeit és a félelmét. Mrs. Jackins benyitott a hatalmas fehérre mázolt ajtón és egy hosszú folyosó tárult eléjük. Üresség kongott és csend lengedezett a régi falak között.

- Mindjárt ott vagyunk, már csak be kell fordulnunk erre ! - mondta Mrs. Jackins és elindult a szürke kőkockákon amik visszhangozták tűsarkú cipője kopogását. Jeremy csak lépdelt mellette és émelygett a félelemtől.
Még pár perc és hivatalosan is őrültnek nyilvánítanak...
A folyosó legvégén egy üvegajtóhoz értek, a tanárnő lenyomta az ajtó kilincsét és beléptek a váróba. Egy tágas helyiség volt ez, ahol mindenfelé székek, amin emberek foglaltak helyet.

- Ez a váró...- súgta Mrs. Jackins, mintha Jeremynek nem lett volna szeme, hogy lássa. A fiú egykedvűen biccentett és elnézte a bent ülőket.
Hogy mernek ide jönni ? Hogy tudják feltárni az életük minden mozzanatát egy idegennek ? 
Ezalatt Mrs. Jackins szabad ülőhelyet keresett és amint talált, intett Jeremynek hogy üljön mellé. Két szék állt egymás mellett az ablaknál. Jeremy oda botorkált és szó nélkül leült a még szabad székre, majd csak bámult maga elé. A folyosóról több ajtó is nyílt, mindegyik ajtón nevek, Dr. Wally, Dr. Shoes, Dr. Taylor, Dr. White...
- Sokan vannak...- jegyezte meg Mrs. Jackins és ismét próbált Jeremy szemébe nézni, de Jeremy inkább a földet bámulta.
- Félsz ? - kérdezte a tanárnő.
Nagyon !
Jeremy érezte, hogy rosszul játssza a "szerepét" és bármennyire is igyekszik nyugodtnak látszani, egyre inkább kiütköznek rajta az idegesség jelei. Lábával dobolt és kezeivel a szék fém csavarját piszkálta.

- Nem. - felelte végül és egy nagy sóhaj keretében maga alá húzta a lábait, kezei pedig megállapodtak a szék oldalán.
- Kérlek ne légy ideges ! Azért vagyunk most itt, hogy segítsünk neked ! Dr. White egyszerűen csak beszélgetni szeretne veled, kötetlenül, a témát te választod meg ! 
Jól tudom mit akar, de nem hagyom, hogy bele lásson a gondolataimba !

Jeremy vállat vont, Mrs. Jackins pedig felállt a székről.
- Rögtön szólok Dr. White-nak hogy megérkeztünk. - mondta és a férfi rendelője felé ment. Kopogott egy rövidet, majd benyitott és becsukta maga után az ajtót. 
Most kellene elrohanni...

Ám Jeremy még sem mozdult. A tanárnő ezt is érte teszi, mint ahogy reggel fánkot hozott neki. Nem kellene hogy törődjön vele, ez nem a munkája, mégis ő kísérte el ide anyja helyett. Nem érdemli meg, hogy ostoba módon elszökjön.
Óvatosan végig pillantott a közelben lévő pácienseken. Nem messze tőle egy fiatal lány ült egy idősebb nővel, aki valószínűleg az anyja lehetett. A lány üveges tekintettel meredt a semmibe és közben mintha beszélt volna magában. Pár székkel odébb egy tíz év körüli kisfiú volt, aki egy képes újságot szedett szét darabjaira. A folyosó másik végén lévő ablaknál pedig egy férfi állt és egy vastag könyvet bújt. A légkör feszült volt és ez még nagyobb félelmet ébresztett Jeremyben.
Szeretett volna elmenni onnan és elfelejteni hogy valaha is itt járt. Egy újságért nyúlt, majd össze húzta magát a székben és csak nézte a lapokon lévő színes ábrákat. Nem akart olvasni, csak el akarta terelni a figyelmét valahogy. Alig nyitotta ki a magazint, Mrs. Jackins vissza tért. Jeremy rettegve nézett rá.
- Menj be ! - mosolygott bíztatóan.
Jeremy lerakta az újságot a székre és felállt. A tenyerei izzadtak, a gyomra görcsben volt.
Nem akarok !

- Nem kell semmitől sem félned ! Én itt kint megvárlak ! - tette még hozzá a tanárnő. Jeremy erre nem mondott semmit, lassan a fehérre mázolt ajtó felé indult. Remegtek a lábai, a szíve a torkában dobogott, de nem nézett hátra. Minden egyes szürke kőkocka amit elhagyott mintha, egy mérföld lett volna. Az ajtó előtt megállt és elolvasta az ott álló táblát. Dr. Arnold White - gyermek pszichológus. A szó több tonnás súlyként nehezedett rá.
Nincs szükségem pszichologusra !
Ujjai a kilincset érintették.
- Már vár, menj csak be ! - mondta halkan Mrs. Jackins.
Jeremy szédült, a szája kicserepesedett és tüzelt a homloka.
Téved, ha azt hiszi teljesen ki ismerhet...
Vett egy nagy levegőt, bele túrt kócos, barna tincseibe, majd hirtelen mozdulattal lenyomta a kilincset és az ajtó nyikorogva engedelmeskedett.

Szorongás és figyelmesség

Reggel lett. Ugyanolyan, mint a többi. Borongós, sötét és komor. Lehetett volna kint ragyogó napsütés is, Jeremy már alkalmazkodott a jéghideg reggelekhez. El sem hitte hogy történhetne másképp, hiszen egész életében ilyenek virradtak fel. Tűrte, hogy anyja nem szólt be barátságosan az ajtón jó reggelt kívánva neki, hogy sosem várta gőzölgő tea, ropogós pirítós és lekvár a földszinti konyhában és hogy mindent áthatott a barátságtalanság, a szeretet nélküliség. Gépiesen kelt ki az ágyból, mosta meg a fogát, majd a szekrényből kivett pár ruhát. Ezúttal nem kellett iskolai egyenruhát öltenie és kevés örömmel töltötte el, hogy mást viselhet. Egy kék farmert, szintén kék pólót és egy világos színű pulóvert tett az ágyára, majd gyorsan fel is öltözött. Fésülködés közben már az előtte álló dolgokon járt az esze. Rettegett a pszichologussal való találkozástól. 
Félek, hogy őrültnek néz és majd beraknak egy elme gyógyintézetbe...Félek, hogy bele lát majd az összes gondolatomba...

A félelem teljesen a hatalmába kerítette. Legszívesebben el futott volna a felette tornyosuló, nyomasztó gondolatoktól. Ráadásul lemenni sem mert, nem akart anyjával és apjával találkozni.
Felvette a kabátját, aztán csak ült az íróasztalánál és bámulta a tájat az ablakból, időnként az asztalon ketyegő ébresztő órára pillantva. Mikor nyolchoz ért a mutató, megállapította, hogy az iskolában elkezdődött a tanítás és talán Clark csalódott, mert nincs kit piszkálnia.
Vissza emlékezett az előző napra is.
Borzasztó volt...Anya haragja és apa fenyegetőzése...Az egész tegnapi nap pokoli volt...
A félelmébe egyre inkább bele vegyült a szomorúság. A sírás kaparta a torkát, fojtogatta. De nem tudott sírni.. A szeme száraz volt és forró.
Gyűlöletet és haragot érzett, de nem tudta pontosan ki iránt. Anyja, apja, vagy a tanárnője iránt.
- Megérkezett Mrs. Jackins ! - rontott be ekkor az anyja váratlanul. Jeremy kissé megijedt a hirtelen zajra, ahogy az ajtó nagy erővel kicsapódott.
- Megyek. - nézett anyjára megadóan és alázatosan, majd elindult a földszint irányába. Anyja szótlanul ment a nyomába. Az ajtónál megállt és kitárta fia előtt.
- Ha lehet, ne keverj minket ennél is nagyobb zűrbe. Ha olyat mondasz, aminek következmény lesz és még inkább ránk szállnak a tanárok, apád gondoskodik róla, hogy a megfelelő helyre kerülj ! - pillantott végig Jeremyn hideg tekintettel. 
Jó leszek...
A fiú nem tudott erre mit mondani, bólintott és kilépett a házból. A hűvös levegő és friss reggeli harmat illata megcsapta az arcát, ahogy áthaladt az udvaron. Hallotta hogy a ház ajtaja becsukódik. Anyja el sem köszönt tőle.
Mrs. Jackins fehér sport kocsija éppen a kertkapuval szemben állt. A fiatal tanárnő amint meglátta Jeremyt a jármű felé közeledni, mosolyogva nyitott ajtót.
- Szia Jeremy, gyere szállj be ! - köszönt barátságosan.
Jeremy halkan köszönt és óvatosan beült a tanárnő melletti ülésre. A kocsiban pedáns rend uralkodott, sehol egy oda nem illő holmi, a hátsó üléseken is csak Mrs. Jackins táskája volt, az egész autót kellemes vanília illat lengte be. Mrs. Jackins beindította a motort és a kocsi ráhajtott az útra.
- Ez a tied ! - törte meg a csendet, mikor már vagy tíz perce mentek és csak az autó rádió zenéjét lehetett hallani.
Jeremy csodálkozva fordult a hang irányába, Mrs. Jackins pedig egy fehér dobozt nyomott a kezébe.
De hát...
Jeremynek elképzelése sem volt, mit adott neki tanárnője.
- Mi ez ? - kérdezte alig hallhatóan.
- Reggeli. - felelt a tanárnő.
- Tessék ? - kérdezett vissza Jeremy, mert félt hogy nem jól hallotta.
Ez biztos csak vicc...
- Reggeli. Gondolom, nem volt időd reggelizni otthon. - ismételte meg a választ Mrs. Jackins.
Hihetetlen...
Jeremy meglepődött. Csakugyan nem reggelizett otthon. Általában nem volt szokás náluk, ha meg mégis, akkor hamar elvette az étvágyát szülei kora reggel kezdődő veszekedése. A torka össze szorult ahogy a dobozt a kezében tartotta.
- Tényleg az enyém ? - suttogott maga elé és egyszerűen nem hitte el, hogy valaki, jelen esetben a tanárnője reggelit hoz neki. Szíve izgatottan kezdett dobogni.
- Hát persze ! Rajta, edd csak meg ! - bíztatta Mrs. Jackins.
Jeremy kibontotta a dobozt. Két fánk volt benne. Nem is emlékezett, mikor evett utoljára ilyet. De biztos nagyon régen volt.
Már az ízét is elfelejtettem...
- Ugye szereted a fánkot ? - kérdezte Mrs. Jackins.
Jeremy bólintott.
- Igen, szeretem. - tette még hozzá, a csomagot szorongatva ujjai között.
- Akkor jó, láss hozzá ! - helyeselt a tanárnő.
- Köszönöm...- mondta még Jeremy.
Mindent meg kell köszönni...
- Semmiség ! Örülök, ha ízlik ! - legyintett Mrs. Jackins és lehet hogy neki nem volt nagy dolog, de Jeremynek sokat jelentett ez az apró figyelmesség. Megmelegítette a lelkét. Megfogta az egyik fánkot és csak nézte fátyolos szemmel a cukormázon olvadozó színes pöttyöket. Csak két fánk volt, de mégis sok mindennel felért. 
Kaptam valamit a gúnyolódáson, pofonokon kívül is...Köszönöm!!!
És Jeremy biztos volt benne, a tanárnőt nem gyűlölheti...