Óra után Mrs. Jackins előkereste Jeremy rajzát a táskájából és egyenesen az igazgató irodája felé igyekezett. Kopogott egy rövidet, majd félre téve a jó modort, szinte berontott. Az igazgató Mr. Hyett, bőrüléses székén ült és éppen egy több oldalas dokumentumot tanulmányozott, aminek lapjai a tanárnő hirtelen és gyors belépésére szerte-szét repültek az asztalon. - Mr. Hyett, beszélnem kell önnel ! - kezdte türelmetlenül Mrs. Jackins. - De Molly...mi van magával...Sosem láttam ilyen idegesnek. - dadogta Mr. Hyett és össze szedte az előtte heverő papírokat. - Mutatni szeretnék önnek valamit. - ezzel Mrs. Jackins a férfi elé rakta Jeremy rajzát. Mr. Hyett megszemlélte, majd értetlenül meredt a tanárnőre. - Szép kis rajz...olyan grafika féle... - Te jó ég...Nem érti igazgató úr ?! Ezt egy tizenöt éves srác rajzolta. Látta mit írt oda ? Meg akarok halni ! Ön szerint természetes dolog ez ? - fakadt ki Mrs. Jackins. Az igazgató a fejét csóválta. - Molly, csak nem azt akarja mondani hogy komolyan vette ezt a rajzot ? Meg akarok halni...Ez annyira tipikus...Melyik tinédzser ne érezne így olykor ? Én tizennyolc évesen fel akartam akasztani magamat, mert a kiszemelt lány nem jött velem el a végzős iskolai bálra. Ugyan már...- vonogatta vállát Mr. Hyett. - Ez a fiú nem csak most ilyen. Ő így látja az életet. És alig beszél. Mintha a rajzain át próbálna kommunikálni a világgal, sikertelenül. Sosem figyel az órákon, általában rajzol, ha felszólítom nem tud válaszolni. Kénytelen voltam elégtelent adni neki ma is, de nem hiszem hogy érdekelné. Kétségbe esett a pillantása, mint egy... Mr. Hyett közbe vágott. - Mi a gyerek neve ? Mrs. Jackins átnyújtotta Jeremy aktáját. Mr. Hyett kinyitotta a kemény fedeles irattartót és átfutotta a gépelt papírokat. - Jeremy Austin Connels...- hümmögött és látszott rajta, hogy nem ugrik be neki a névhez tartozó arc. - A családjával nem rég költöztek ide Dallasból. - tette hozzá Mrs. Jackins. - Az itt álló adatok szerint a fiú átment a felvételi pszichologia vizsgálaton, semmi érdemlegeset nem talált nála az iskola pszichologus Mrs. Samuelson. Ha pedig nem rég óta laknak itt, meg is van a válasz. Egy beilleszkedési nehézségekkel küzdő tini. - Mr. Hyett össze csukta az aktát és elégedettséget tükrözött az arca. Mrs. Jackins azonban nem így gondolta. - Uram, én érzem hogy valami nincs rendben Jeremyvel. A viselkedése merőben más, mint a többi vele egyidős osztálytársának. Még sosem találkoztam hozzá hasonlóval. Talán Mrs. Samuelson tévedett... - Mrs. Samuelson általában nem téved, több mint nyolc éve dolgozik az intézményben. Molly, kérem gondolkodjon ! Ez a Jeremy éppen kamasz korban van. A kamaszok mind érthetetlenek, különlegesek. Van aki ilyentájt szerelmes lesz, más gyűjt valamit, ő éppen rajzol. Majd kinövi ezt a szokást. - csóválta a fejét az igazgató rosszallóan. - Talán egy speciális iskola jobb lenne neki...De a szüleivel még nem sikerült beszélnem, olyan mintha nem is léteznének, be íratkozás óta nem találkoztam velük. - jegyezte meg Mrs. Jackins, de Mr. Hyettet nem győzte meg. - Nem hiszem, hogy Jeremy szülei is osztanák a meglátását. Gondolom elfoglalt emberek és azért nem jelennek meg a fogadó óráin. Speciális iskola ? Csak idő kell neki, talán több idő mint az átlagnak. Ne hamarkodjunk el semmit, nem szeretnék felháborodott szülőket az irodámban, akik vérig vannak sértve mert bolondnak nézi a gyermeküket. Én elhiszem hogy fiatal és lelkes Molly, de nem a maga gondja megmenteni minden ön szerint elveszett báránykát... - Szóval nemet mond ? - sóhajtott Mrs. Jackins. - Lássa be, felelőtlenség lenne helyeselnem amit állít ! Először ki kellene vizsgáltatni a gyereket utána véleményt mondani. De ehhez a szülők engedélye is kell... Mrs. Jackins felkapta a rajzot az íróasztalról. - Megszerzem az engedélyt és majd beszámolok mindenről ! - bólintott elszántan. Ezalatt Jeremy osztályában rajz óra volt. A tanár kiadta az óra anyagát, majd felment néhány percre a tanáriba. Jeremy szótlan tanácstalanságban ült üres papírja felett. Piros festéket kevergetett és megpróbált valamit rajzolni, de a parancsra megszabott rajzok sosem sikerültek valami jól. Ez egyszerűen nem megy... Clark felállt a padjából és pár haverjával Jeremyhez vonult. Szeméből sütött a gúnyolódás. - Hé Connels, mutasd már meg a rajzodat ! - röhögött fel, ahogy mögötte álló két fiú Tommy és Mike is. Jeremy nem szólt semmit, halvány vonalat festett a lap közepébe. - Hé, fafejkém ! Neked szóltam ! - emelte fel a hangját Clark. - Connels fordíts ide a képed ! - mondta egy másik fiú is a terem végéből. Érzitek a félelmemet ?! - Mit akartok ? - suttogta Jeremy. - Hogy megmutasd a hülye rajzodat, ha egész nap ezen dolgoztál, biztos nagyon jó lehet. Na gyerünk ide a mázolmányoddal, te ütődött ! - kiáltotta ellent mondást nem tűrően Clark. Jeremy az elszánt tekintetekre nézett és félelem cikázott végig rajta. - Na gyerünk, mi lesz már ? - türelmetlenkedett Clark. Jeremy tudta hogy a leghelyesebb lenne oda adni a szinte üres papírlapot, de mégsem mozdult. Valami vissza tartotta, maga sem tudta mi. Clark hosszan nézett rá, majd gonosz szikrák villantak a szemeiben. - Á, szóval nem mutatod meg ? Na várj csak te kis buzi ! - és hirtelen felkapta a Jeremy előtt lévő poharat, majd az abban lévő festékes vizet Jeremyre öntötte. Jeremy fehér ingjén szétterült a haragos vörös színű víz, mintha vér lett volna. Az osztályban váratlan és súlyos csend bontakozott ki, minden szem a hátsó padra esett. Clark Tommyra és Mike-ra nézett. A két fiú értett barátjuk pillantásából, mert kezükbe vették a környező padokon lévő poharakat és követve Clark példáját, ők is rálocsolták Jeremyre a festéktől színessé vált vizet. A csendet felváltotta a döbbenet, kicsivel később a nevetés. A hangos, bántó és gúnyos nevetés. Már megint nevetnek. Rajtam nevetnek...
Jeremy nem védekezett, szótlanul tűrte hogy a színes festékcseppek mindenfelől záporozzanak rá és mélyen bele ivódjanak hófehér ingjébe. Mintha minden festék folt egy-egy bántó szó lett volna. Tompán hallotta osztálytársai kacagását és Clark elégedett hangját. Aztán minden össze mosódott gyors szívverésével együtt egy halk zúgássá, ahogy a szeme előtt lévő képek is. Mégsem szólalt meg, de belül üvöltött és nagyon szeretett volna meghalni. Vagy legalábbis nem ott lenni.
Frank Calloway gondolataiba merülve sétált ki az erdőből. Nem hagyta nyugodni az imént tapasztalt eset. Értetlenül állt előtte. Felkavarta. Sosem látta ilyennek Jeremyt. Mintha valami szer hatása alatt állt volna, mintha teljesen elvesztette volna kapcsolatát a külvilággal. Mindenesetre nem viselkedett normálisan. Teljesen zavart volt. A férfi nem sokat hezitált. Saját háza helyett Connelsék otthona felé vette az irányt. A csengetésre Mrs. Connels nyitott ajtót, arca könnyes, szeme kisírt volt. Kezében egy félbe tört porcelán tányér, amit gyorsan a cipős szekrényre tett, amint az ajtót kitárta. - Jó estét Mrs. Connels. - köszönt Frank. A nő kérdőn nézett rá és fogalma sem volt mit akar tőle a szomszéd. Párszor már beszélgettek az utcán, de Frank még soha sem csengetett be hozzájuk. - Jó estét Frank...- biccentett fagyosan. - Ne haragudjon hogy zavarom, de láttam a fiát az erdőben...Felettébb furán viselkedett, félmeztelenül volt és rajzolgatott a földön. Azt mondta, a szülei tudnak erről. De én nem is tudom...Igaz, hogy az önök engedélyével van Jeremy az erdőben ? - kérdezte Frank. Mrs. Connels egy fél másodpercre levegőt is elfelejtett venni, majd bólogatott. - Igen...Igen...ez igaz, kiment hogy a szabadban legyen, egy kicsit sétálni meg ilyesmik...- dadogta elcsukló hangon. Frank nem tűnt túl meggyőzöttnek. - Akkor jó, de tudja amikor megszólítottam, felkiáltott és remegett a félelemtől. Attól tartok esetleg alkoholt, vagy drogot fogyasztott... - Ez butaság Frank ! Higgyen nekem, Jeremy furcsa, egyáltalán nem hétköznapi gyerek. Imád rajzolgatni mindenféle ostobaságot, ebben éli ki magát. Őt nem érdeklik a lányok, a haverok. Pedig hát tizenöt éves ! De ne aggódjon érte, tudja mit csinál ! Nem iszik és nem kábítószerezik, ebben biztos vagyok. Csak a maga elvont világában él... - magyarázta kicsit indulatosan Mrs. Connels, miközben elvörösödött. Frank kénytelen volt elfogadni ezt a választ. - Köszönöm, így már megnyugtatott. Rendes fiú ez a Jeremy, nem szeretném ha baja esne. Az erdő nem biztonságos már estefelé. - Ugyan, én köszönöm, hogy törődik a fiunkkal ! Viszlát ! - zárta le a témát Mrs. Connels és Frank is búcsút intett. A nő elgondolkodva állt még az ajtóban, amíg Frank és a kutyája el nem tűntek a szeme elől. Elmerengett a hallottak felett, majd felkapta a félbetört tányért és a konyhába ment. - Ki volt az ? - kérdezte mogorván Mr. Connels, fel sem nézve az újságjából. - Az egyik szomszéd. Frank Calloway. Képzeld, azt mondta hogy Jeremy az erdőben van és rajzol ! Szokása szerint a marhaságait csinálja, még véletlenül sem azt, amit a vele egykorúak. Ez a Frank azt hitte begolyózott a gyerek, mert szerinte furcsa volt Jeremy viselkedése. Pedig hát mindig ilyen ! Mintha nem is ezen a bolygón élne ! - háborgott Mrs. Connels és levágódott egy székre. Mr. Connels-t nem nagyon érdekelte a dolog. - Inkább itthon lenne és tanulna, azt hiszem az átlagára jócskán ráférne a javítás. - morogta az orra alatt és tovább olvasta az újságját. Erre Mrs. Connels nem tudott mit szólni, csak ingatta a fejét. Jeremy gyorsan lépdelt az erdőben. Lassan teljesen elnyelt mindent az esti sötétség. Néha meg-megbotlott egy kiálló gyökérben, de amennyire tudott sietett. És nem nézett hátra. Miért olyan furcsa most minden ?! Most valahogy halálfélelme támadt az erdőtől. Eddig sosem volt ilyen, igazi otthonának tartotta ezt a helyet. Nemsokára feltűnt a házuk, addigra a fiú szeme is megszokta a sötétet, így nem is kapcsolt villanyt, amikor megpróbált benyitni az ajtón, majd hirtelen elhatározással inkább felkapaszkodott a létrán és úgy mászott fel az emeleti szobájába. Beugrott a nyitva hagyott ablakon, majd rajzait az íróasztalra tette. Csend honolt a házban, a szülei talán elmentek aludni, de lehet hogy csak halkan vitáztak a földszinten lévő hálószobájukban. Jeremy leült az ágya szélére. Ma sem tanult semmit, futott át az agyán. Krétától színes kezeire bámult, majd a nadrágjára ami földes és fűfoltos volt. Fáradtnak érezte magát. Ledobta cipőit és az ott hagyott amerikai zászlót arrébb tolva végig dőlt az ágyán. A levegő, ami a nyitott ablakon át áramlott feléje hideg volt, borzongott tőle. Takaróját magára rángatta és valamivel jobban érezte magát ettől. Egy autó fényszórója látszódott a sötétben és fénye megvilágította Jeremy szobájának csupasz, fehérre mázolt falát. Egy újabb nap ért véget...A fiú lehunyta a szemét és elveszett a csendben, amit ritkán élvezhetett szülei állandó és hangos veszekedése miatt. Iskolába persze másnap is menni kellett. Mint minden hétköznap. Ugyanúgy korán kelt fel és fogmosás után felhúzta az egyenruháját, össze pakolta a tankönyveit. Majd elindult. Senki sem kísérte az ajtóig és nem búcsúzott tőle kedves szavakkal, csókokkal. Szülei többnyire már elmentek dolgozni ilyentájt, ha pedig mégsem, mással voltak elfoglalva. Talán észre sem vették, amikor Jeremy reggelente halkan kisétált a ház ajtaján. Az első órát Mrs. Jackins tartotta. A diákok szerették a kedves, fiatal tanárnő óráit, mert érdekesen adta elő a más tanárok által unalmasan levezetett tananyagot. De Jeremy akkor sem tudott oda figyelni. Már reggel elragadta a tegnap este hangulata. A füzetébe rajzolt, vadul és reszkető kézzel tépkedte a lapokat, egyiket a másik után. A papírlapok szakadásának hangja szinte bele hasított az óra csendjébe, ahogy a grafit ceruza sercegése is. Jeremy hol egyik-hol másik osztálytársára pillantott, várva mikor veszik észre hogy mit csinál. De egyelőre senki sem figyelt fel tettére. Kivéve Mrs. Jackins-t, aki tanári mivoltából eredően hamar kiszúrta, ha egy tanítványa nem figyelt eléggé. - Miről is szól a mai óránk ? Jeremy ? - szólította fel a fiút. Istenem, már megint én... Jeremy össze rezzent és felemelkedett a székről. Egyáltalán nem tudta, miről volt szó, nem volt itt, csak testben. Nem tudom, nem tudom ! - Háború és béke Jeremy...Nos...beszélnél pár szót a történetről ? - kérdezte Mrs. Jackins, de néma csend volt a válasz a kérdésére. Halk zúgolódás futott át az osztálytermen. - Mondd Jeremy, figyelsz te egyáltalán ? - csóválta a fejét a tanárnő, de Jeremy furán-lázasan csillogó szeme és izgatottsága mindent megmagyarázott. Nem beszélve grafitceruzától szürke ingujjára. Nem tudok figyelni, ami itt belül van százszor érdekesebb... - Mit csinálsz, ha szabad kérdezem ? - érdeklődött Mrs. Jackins, de Jeremy csak állt ott némán, felelet nélkül. Clark át nézett a padjára, egyenesen az ott heverő rajzaira. - Tanárnő kérem, idiótaságokat rajzol ! - jelentette ki. - Ez remek ! Megint rajzolsz, ahelyett hogy bekapcsolódnál az óra menetébe ! Nem lesz ennek jó vége. Ülj le és most már figyelj. Az órai munkádat természetesen elégtelenre értékelem. - mondta tehetetlenül Mrs. Jackins és beírta a naplóba az osztályzatot, de valahogy sejtette, hogy ettől Jeremy egyáltalán nem fog oda figyelni. Jeremy leült és a füzetét bámulta. Szeme elhomályosult, égett az arca és veríték csorgott le a hátán. - Pancser...- suttogta neki Clark röhögve.
A lemenő nap fényei aznap már utoljára világították meg az erdő fáinak lombkoronáját. Jeremy a bronz színű avaron ült és rajzolt. Fekete krétával vadul húzgálta a vonalakat a gyűrött, fehér papírlapokra. A kusza rajzok sok mindent ábrázoltak. Házat, kutyát, lányt, virágokat, mindazt ami eszébe jutott. Ami bántotta, vagy ami éppen érdekelte. A színek bántó egyvelegét csak még jobban kiemelte az fák zöldje, és az avar barnasága. A levegő kicsit lehűlt már, lévén hogy az ősz vége közelgett és mert este hét-nyolc óra lehetett. A csendbe néha beszűrődött a messzi főút autóinak zaja, de Jeremyt ez nem zavarta. Ledobta kréta foltos pólóját és rajzolt egy kerítést. Mögé egy házat és közben azon gondolkodott, talán élnek az erdőben farkasok. Bár ő még egyet sem látott, de a baljós nagy csendben eszébe jutott hogy feltűnhet egy, vagy bármilyen más vadállat. És ha jön, akkor esélye sem lesz a menekülésre. Széttépi. De fura mód nem teljesen félelemmel töltötte el, hanem azzal a gondolattal, hogy akkor örökre vége lesz a szenvedéseinek a földi pokolban. Látta maga előtt a farkas sárgán villanó szemeit és vicsorgó fogait és látta elsuhanni az árnyékát a fák között. Könnyű dolga lenne vele, hiszen a földön ül, egyszerű feladat lenne letepernie. Olyan mintha láthatatlan szemek figyelnének minden egyes percben... Remegő kézzel rajzolta a különféle ábrákat, kört és vonalakat és várt valamire. A zöld bokrok között megrezzentek a levelek. Jeremy felkapta a fejét és érezte hogy valami egyre közelebb ér hozzá. Elhomályosult szemekkel állt fel és óvatosan egy kisebb fa törzséhez ment. Valami mozgott a bokorban és mintha az avar is ropogott volna a közelben. Valaki vagy valami figyeli őt. Vadállat ? És érte jön ?A levegő szinte perzselt a tüdejében és pánikkal kevert félelem kúszott az ereiben a vérével vegyülve.Erőtlenül térdelt le és szíve hangos dobbanásaitól alig hallotta már ahogy valaki a háta mögé lépett. Nem szabad ellenkeznem !De még nem készültem fel erre, akkor sem ha ez a sorsom. Most még nem... - Jeremy ! Hogy kerülsz te ide, ilyenkor ? - kérdezte a férfi és kezét a fiú vállára tette. Jeremy rettentően megijedt.- Ne bántson ! - tört ki belőle a kiáltás és teste akaratlanul is össze húzódott. A félelem elvette az erejét és reszketett.- De hát én vagyok az Frank. Frank Calloway. Itt lakom a közelben, ismerjük egymást ! Mi a baj ? Mit csinálsz te itt, fiam ? - kérdezte a szakállas, középkorú férfi. Aki mindennap erre járt a kutyáját sétáltatni. Jeremy sokszor látta és a szülei is jószomszédi viszonyban voltak vele. Frank mindig sárga viharkabátot viselt és kedvesen mosolygott. Barna ír szetter kutyája pedig hűségesen folyton ott volt körülötte.- Semmi baj, csak megijedtem...- állt fel bizonytalan lábakkal a fiú. Frank furcsán nézett végig rajta. Majd szemei az földön heverő rajzokra és Jeremy levetett pólójára pillantottak. Zavart kifejezés ült az arcára.- Biztos hogy jól vagy Jeremy ? Nem fázol ? Olyan hideg az idő már ilyentájt. - motyogta a fejét csóválva. Jeremy biztosra vette, hogy tökéletesen őrültnek tartja.Nemet intett, majd megszólalt. Szerintem teljesen őrültnek hisz...Ki tudja, talán tényleg az vagyok... - Jól vagyok uram...Csak kijöttem rajzolni kicsit. - mondta hogy megmagyarázza a háta mögött látható papírokat.- A szüleid elengedtek egyáltalán ? - kérdezte csodálkozva Frank. Jeremy bólintott, mire Frank a fejét csóválta. Valamit talán mondani akart, de ekkor a kutyája hangos ugatással megérkezett a fák lombjai közül. Jeremyt elfogta a félsz. Önkéntelenül is hátra lépett pár lépést. Pedig ismerte a kutyát, párszor már meg is simogatta.Az állat ugatott még egyet és hagyta, hogy gazdája rácsatolja a pórázt.- Hát én megyek akkor. Nem jössz ? - nézett rá még Frank.- Nem...- rázta meg a fejét Jeremy és ez ha nem túlzottan, de valamilyen szinten meggyőzte a férfit.- Rendben. - vont vállat és elindultak a kutyával együtt a fák sűrűjébe. Jeremy még mindig remegett a félelemtől, a haja izzadtan hullott a szemébe és kezdett fázni. Lehajolt a rajzaihoz és össze pakolta őket, majd felvette a pólóját is. Nem akart haza menni, de most már nem akart itt maradni sem. Talán tényleg léteznek azok a vérszomjas farkasok... A papírokat kezébe fogva kifelé lépdelt az erdőből, bár az első percekben maga sem tudta hova tart, merre veszi az irányt. Csak ment, amerre látott.
A Connels család a város legszélén, egy erdős külterületen lakott. Innen már távol esett a forgalom és a nyüzsgés, a házak mesze voltak egymástól és jó tizenöt perc volt amíg az iskola busz útvonalát az erre lakó diákok elérhették. De Jeremy sosem vette igénybe az iskola buszt, mindig gyalog ment iskolába és így is jött onnan haza. A ház amiben éltek, valaha jobb állapotban volt, de az itt lakók időhiánya meglátszott az épületen és az azt körülvevő környezeten. A kertet felverte a gaz, az egykor hangulatos kis halastó kiszáradva állt, a ház vakolata mállott, az ablakokra is ráfért volna a javítás, ahogy a tetőre is. Jeremy mégis szeretett itt élni, mert olyan közel volt az erdő, szinte hallani lehetett a zúgását és össze sem lehetett hasonlítani a nagyvárossal, ahol egészen tavalyig lakott. Amint benyitott a házba rögtön felsietett a lépcsőkön a szobájába. Ami az ő birodalma, rejtett zuga volt. Ledobta magáról a fehér inget, fekete nadrágot és pólóra, farmerre váltotta a gyűlölt iskolai egyenruhát. Alig öltözött át máris meghallotta a szokásos hangokat a földszintről. Szorítást érzett a mellkasa környékén. Hát ismét kezdődik... Anyja és apja ismét veszekedtek és ezt már egyre nehezebben bírta elviselni. Talán ezért is írta meg a fogalmazását a valóságról, bár nem gondolta volna, hogy fel kell olvasnia és hogy ezzel magára vonja Mrs. Jackins figyelmét. Nem bírta hallgatni a durva és bántó sértéseket, amiket szüleik egymás fejéhez vágtak. Kirohant a szobájából és szapora léptekkel igyekezett a földszintre, a veszekedés színhelyére. A tágas konyhában szinte visszhangoztak a szavak. - Tudod mit, dögölj meg ! - ordította anyja gyűlölettel szikrázó szemekkel. - De te se maradj életben, te ócska kis kurva ! - vágott vissza apja. Miért csinálják ?! Nem bírom... Jeremy közéjük ugrott. - Apa, anya, ne veszekedjetek ! - kérte remegő hangon, mire szülei egy másodpercre kizökkentek egymás sértegetéséből. Nem is érzékelték, hogy fiuk haza érkezett az iskolából. - Nahát haza értél...- ingatta a fejét az anyja. - Miért veszekedtek újra ? - kérdezte Jeremy. - Menj innen fiam, ez nem a te ügyed, ne avatkozz bele ! - tolta arrébb gyengéden Jeremyt az apja. - Válaszoljatok, kérlek ! Miért kell minden nap ezt csinálni ? - kérdezte tehetetlenül a fiú. - Mondtam már, hogy menj innen ! - kiáltott rá emelt hangon apja. Nem ! - Ez igenis az én ügyem ! Az én életemet veszitek el ! - csóválta a fejét Jeremy, de szüleit csak bámultak rá és egymásra üres szemekkel. Majd apja a földszinti dolgozó szobájába viharzott és jó hangosan becsapta az ajtót. - Menj a szobádba ! - kérte az anyja és követte apját a dolgozó szobába, hogy folytathassák a veszekedést. Jeremy ott maradt a konyhában egyedül és fülét ismét megütötték a dolgozó szoba ajtaja mögül ki hallatszódó éles hangok. Felszaladt a szobájába és dühösen vágódott le az íróasztala elé. Könnyek jelentek meg a szemében., alig látott. Gyűlölöm ezt ! Az asztalon tankönyvek, ceruzák hevertek szerte-szét. A történelem könyvre esett a tekintete, az egyik lap alján vastag betűvel kérdés díszelgett : Jó hazafinak tartod magad ? Jeremy némán nézett maga elé, nem tudta a választ, igazából nem is gondolkodott még rajta. Talán. Bár nem tudta mit tenne meg a hazájáért. Talán meghalna ha úgy hozná a sors. Szeme a falon lévő hatalmas amerikai zászlóra pillantott. Az ágyra pattant és levette a falról, majd az ágyra terítve tisztelettel húzta végig a kezét rajta. Aztán az ablakhoz lépett és kitárta. Gyakorlott és gyors mozdulatokkal mászott le a ház oldalához támasztott létrán és sebes léptekkel a sűrű erdő felé indult. Szeretett az erdőben sétálni, akkor érezte igazán hogy otthonra lel, ahol senki sem bánthatja. A legnagyobb fa alatt állt meg és percekig csak hallgatta a saját szívverését, szapora lélegzet vételét, majd felnézett az égre és a kezét a szívére tette. Felidézte magában a himnusz első sorait.O say, can you see, by the dawn’s early light, What so proudly we hailed at the twilight’s last gleaming? Ő jó hazafi... A szeméből lassan csorogtak a forró könnyek. De nem volt aki megvígasztalja.
Az osztályteremben ismét nyüzsgés támadt, amikor Mrs. Jackins beírta a legutóbb felolvasott fogalmazásra az érdemjegyet. A zaj azonban abba maradt, amikor a tanárnő a jegy beírása után lapozgatni kezdett a naplóban tüzetesen átvizsgálva a tanulók jegyeit. Végül megállt egyik lapnál. - Jeremy Connels. - mondta hangosan, mire minden szem a leghátsó padban ülő fiúra szegeződött. - Nos Jeremy, olvasd fel a házi dolgozatodat. A téma még mindig ugyanaz : egy este a családomban. - bíztatta a megszeppent fiút a tanárnő. - Muszáj ? - kérdezett vissza a fiú. - Gyerünk már Connels, ne szarozz annyit ! - röhögött fel egy szőke fiú az első padok felől, de Mrs. Jackins elhallgattatta. - Clark megkérlek, hogy maradj csendben, hogy meghallgathassam Jeremy fogalmazását ! - mondta szigorú tekintettel, mire a szőke elcsendesült. Nem akarom felolvasni...Nem... - Hallgatlak. - pillantott a fiúra, aki félre söpörte haját a szeméből és a székről felemelkedve gyűrött füzete felé hajolva olvasni kezdte a fogalmazását. - Velem történt.Sötét volt a este, fekete felhők úsztak az égen. Anya és apa megint veszekednek, hangosan, néha kibírhatatlanul. Én meg csak ülök a szobámban és hallgatom ezt. Apa a falnak löki anyát, aki sír, én meg össze rezzenek erre. A felhők csak jönnek és elfedik a holdat az égen. Már semmit sem látok, csak azt hallom, ahogy bántják egymást. Velem történt, de nem egyszer... - Elég ! - vágott közbe sápadtan Mrs. Jackins és zavartan csukta össze az osztály naplót. Mindenki némán nézett a teremben és a döbbenetet szinte tapintani lehetett a levegőben. Az előbbi szőke fiú röhögve megszólalt. - Ez mi a franc volt ?! Az életem...Amiről senki sem tud...
Mrs. Jackins halkan megszólalt. - Erre most nem adok osztályzatot, de óra után beszélni szeretnék veled. Leülhetsz. Jeremy szó nélkül leült, majd maga elé húzott egy papírlapot és rajzolni kezdett, nem törődve az óra menetével. Mrs. Jackins pedig új felolvasó után nézett. Kicsengetés után Jeremy a többi diákhoz hasonlóan össze pakolta a tanszereit és épp elhagyni készült a termet, amikor oda lépett hozzá az órán bekiabáló szőke fiú, Clark Gibson. - Hé Connels, gondoltam hogy egy idióta vagy, de azt nem hogy ennyire...- gúnyolódott. Jeremy felnézett. - Szállj le rólam Clark ! - mondta de ez inkább erőtlen kérés, mint parancs volt és Clark meg sem hallotta. - Hogy találtad ki ezt a sok marhaságot mondd ?! - kérdezte vihogva Clark. - Ezt átéltem, nem kitaláltam. - felelte Jeremy. - Jaj, csak nehogy azt állítsd, hogy az őseid állandóan ölik egymást. - hitetlenkedett Clark. - Pedig igaz. - vont vállat Jeremy. - Szerintem ez csak mese habbal, hogy végre figyeljen rád valaki, mert a kutya nem törődik veled. Simán elmebeteg vagy és kész. Tudod ki hiszi el ezt a sok zagyvaságot. Te agybajos ! - röhögött Clark és ott hagyva Jeremyt, tovább állt a barátaihoz. Jeremy pedig gyorsan kiment az osztály teremből. Szaporán ment a folyosón, hogy mielőbb kint legyen az iskolából, mikor Mrs. Jackins megállította. Jeremy azt hitte letolja, mert el akart lógni, holott a tanárnő megmondta hogy beszélni akar vele. De ehelyett Mrs. Jackins csak kedvesen elmosolyodott. - Beszélgessünk ! - ajánlotta halk hangon. Nem akarok... - Mennem kell haza ! - vágott közbe Jeremy. - Mi van a kezedben ? - mutatott a fiú ujjai között szorongatott füzetre a tanárnő. Jeremy elsápadt. Tagadj mindent, vagy meg se szólalj ! - Ez csak...- dadogta, de Mrs. Jackins akkor már ki is vette a kezéből a füzetet és mielőtt a fiú bármit is szólhatott, léphetett volna belelapozott. Az ott látottaktól Mrs. Jackins arcából kifutott a vér. Rögtön az első oldalon egy szörnyű rajz árulkodott arról mit is gondol Jeremy erről a világról. Mrs. Jackins a néha felismerhetetlen főleg grafit vagy sötét színekkel készített firkák körül mindenféle írásokat vélt felfedezni. Amiből a legijesztőbb a lap aljára kanyarított mondat volt: ez a világ nem nekem való, meg akarok halni ! - Ha nem tévedek, ezeket órán rajzoltad... A fiatal tanárnő elszörnyedve nézte a sötét és komor hangulatú, rémisztő és vészjósló rajzot, majd egy hirtelen rántással kitépte a lapot a füzetből és a táskájába süllyesztette. Jeremy megdöbbenten bámult, de semmit nem szólt egy darabig. Szólalj meg ! - Megmutatja a szüleimnek ? - kérdezte, amint hang jött ki a torkán és olyan ijedt ábrázata volt, hogy Mrs. Jackins szíve bele sajdult. - Természetesen nem. De nem szeretem, mikor tanulás helyett mással foglalkoznak a diákjaim. Most elmehetsz. - mondta Mrs. Jackins. Jeremy zavart ábrázattal sarkon fordult és egy halk viszlát után elindult az iskola hosszú folyosóján.
