Mindent rólam

- Szóval te valami baromságot írtál a papírra, ezt meglátták a tanárok és ezért kellene most nekem beszélnem velük ?! - vonta fel gúnyosan a szemöldökét Mrs. Connels.

Jeremy úgy érezte anyja tekintete felnyársalja, levegőt is alig kapott az idegességtől.
- Igen. - bólintott.
- Hát ez óriási ! Mintha nem lenne egyéb bajom, még itt van ez is...Bár szó mi szó, tényleg furcsán viselkedsz, nem csodálkozom hogy a tanárok is észre veszik. Te vagy a legfurcsább gyerek, akivel valaha találkoztam. - jegyezte meg halkan az asszony.
Jeremy felkapta a fejét.
- Mesélsz nekem a gyermekkoromról ? - kérdezte reménykedve. Sokszor akarta már erre megkérni a szüleit, de nem merte. 
Kérlek !
- Nem tudom meséljek e a régi dolgokról. Szerintem nem vezet semmi jóra ez a fajta nosztalgiázás, de ha nagyon akarod legyen. - legyintett kelletlenül Mrs. Connels. Jeremy gyorsan leült a fotelbe és izgatottan várta, hogy anyja bele kezdjen. Alig hitte el, hogy anyja ilyen egyszerűen bele ment a mesélésbe. A korai évei mindig fekete lyukként keresztezték az életét, pedig csak az igazságot szerette volna tudni.A nő vett egy nagy levegőt és megszólalt. A hangja egyáltalán nem volt vidám, sötét felhők gyülekeztek az arcán.
- Régen történt. Több mint tizenöt éve. Apáddal a kapcsolatunk egy gyerekkori szerelem volt, egy iskolába jártunk, aztán érettségi után fiatal fejjel össze költöztünk, pár hónappal később össze házasodtunk. Nem terveztünk még gyereket, egyetemet, jó állást, karriert akartunk. Fehér kerítéses házat, zöld gyeppel és medencével...A gyerek csak azután szerepelt volna a terveinkben...Mrs. Connels elhallgatott és megcsóválta a fejét. Látszott rajta, hogy újra éli a múlt minden egyes pillanatát. Jeremy keserűen elmosolyodott.
- És akkor jöttem én, igaz ?
- Igen. A terhességem teljesen váratlanul ért minket. Nagyon fiatalok voltunk, nem így akartuk. Apáddal éjszakákat átbeszélgettünk arról, megtartsunk e. Végül úgy döntöttünk ha már úton vagy gyere közénk. Egy hideg és esős februári este jöttél a világra. És bár nagyon nem tudtunk mit kezdeni veled, na meg a helyzettel, igyekeztünk mégis megfelelő környezetet biztosítani neked. De nehéz volt. Minden felborult, a szép terveinket sorra elmosta a pénztelenség. Egy darabig apád szüleinél laktunk, aztán egy kis lakást béreltünk Dallas belvárosában. Apád abba hagyta az egyetemi tanulmányait és beállt egy kávézóba pincérnek, másodállásban meg újságot hordott, míg én veled voltam itthon. Azok az első hónapok nagyon nehezek voltak. Pokoliak. Talán ezért is van az, hogy nem született testvéred. Sírós csecsemő voltál. És nem akartad abba hagyni. Folyton üvöltöttél, hangosan és kíméletlenül. Mintha mindig fájna valamid. Semmi sem használt, és mi egyre fásultabbak, életuntabbak lettünk. Tizenöt hónapos korodig egy éjszakát sem aludtunk át és már a reményt is elvesztettük hogy ez valaha jobb lehet. Akkor aztán minden megváltozott. A sírás rohamok elmaradtak és olyan lettél mint a többi átlagos kisgyerek. Játszottál, aludtál és mi kezdtünk megnyugodni. Látni az alagút végét. Rövidesen én is dolgozni kezdtem és örökre búcsút mondtam az egyetemi álmaimnak...
Mrs. Connels a szeméhez kapott és mintha egy könnycseppet törölt volna le onnan. Jeremy meg sem tudott szólalni, csak vádlást és megbánást érzett anyja szavaiban. Egy nem kívánt, problémás gyerek volt.
Valahogy mindig is így sejtettem...
Keserűség lett úrrá rajta, a torkát a sírás kaparta, anyja pedig folytatta.
- Három éves korod környékén komoly baleseted volt. Apád nem volt otthon, én pedig bele feledkeztem a munkába. Te fent játszottál az emeleten és valahogy kinyitottad lépcsők elé szerelt biztonsági ajtót. Hangos ordítást hallottam és mire oda rohantam, te már a lépcsősor alján feküdtél eszméletlenül. Azonnal mentőt hívtam és kórházba kerültél. Aggódtunk érted. Napokig súlyos volt az állapotod és sokáig lábadoztál. De talán nem gyógyultál meg teljesen máig sem. Talán amiatt az ostoba baleset miatt vagy olyan amilyen...Nem is tudom milyen....
Jeremy elgondolkodott a hallottak felett. Szülei sohasem említették ezt a sok éve történt balesetet és nem értett egyet anyjával, aki szerint a viselkedése ennek tudható be.
- Lehet hogy baleset ért, de nem emiatt vagyok furcsa...- jelentette ki.
Anyja csodálkozva pillantott rá.
- Akkor mégis mi miatt ? Egyáltalán nem vagy olyan, mint amilyennek lenned kellene. Ilyen voltál Dallasban is és ilyen vagy itt is ! Kívülálló, és nem igazán értem hogy miért ! Sosem hívod ide az iskolai barátaidat...
- Mert talán nincsenek is barátaim ! - vágott közbe Jeremy elcsukló hangon és Clark Gibson, meg a többiek gúnyos mosolya jelent meg a szemei előtt.
- Sosem hallgatsz zenét, sosem mesélsz az iskolában töltött napjaidról, sosem mondod melyik lány tetszik neked, sosem jársz el. Ha nem az az átkozott baleset az oka, akkor mégis mi a franc a problémád Jeremy ?! - fakadt ki Mrs. Connels és szemében a tehetetlenség szikrái táncoltak.
Zene, lányok, szórakozás...Mind - mind ismeretlen fogalmak voltak Jeremy számára. Ő csak a magányt és kiközösítést ismerte, a megvető pillantásokat, a csúfolódó tetteket és szavakat. A fájdalmat, amikre csak színes rajzai adtak enyhülést. Könnyek kezdték marni a szemét. Lázadó könnyek.
- Sosem kérdezitek, nem kérdeztek semmit, ezért hát nem beszélek ! Minek mondjam, ha úgysem érdekel titeket ?! Mit mondjak, ha süket fülekre találok ?!
Jeremy érezte, hogy anyja nem érti meg és igazságtalan vele szemben, Mrs. Connels azonban meg volt győződve az igazáról.
- Apád és én folyton csak érted dolgozunk, szóval ne mondd azt hogy minket nem érdekel, mi van veled ! - emelte fel a hangját.
- És az állandó veszekedéseitek ? Azzal ártotok a legtöbbet ! Ha tudnátok, mennyire fáj nekem amikor minden nap bántjátok egymást ! - Jeremy elfordított a fejét, hogy anyja ne lássa a szeméből erőszakosan utat törő forró könnyeket. Nem akarta hogy gyengének higgye.
- Mi nem veszekedünk, csak néha össze szólalkozunk. Megesik olykor. És nem mondom hogy nincsenek a házasságunkban hullámvölgyek, de eddig mindet sikerült helyre hozni. Te nem tudod mi az a veszekedés... - morgolódott az anyja.
Tévedsz !
Jeremy végig törölte könnyes és izzadt arcát. Fáradtnak és gyengének érezte magát. A ruhái teljesen rámelegedtek. Anyja annyi dolgot zúdított rá, hogy fájni kezdett a feje a sok gondolattól, amit ezek okoztak.
- De tudom mi az. Amit reggel és este csináltok ! És amit sokszor napközben is ! Mrs. Connels fejcsóválva nézett fiára. Szánalom és közöny egyszerre volt a szemeiben.
- Na most már elég ebből Jeremy ! Sok a munkám és nem érek rá egész délután a te nyafogásodat hallgatni ! - húzta el a száját, majd ismét a munkájához fordult, jelezve hogy befejezte a beszélgetést. 
Anya ne csináld...
Jeremy szaporán kapkodva a levegőt, kiszáradt, cserepes szájjal ült ott és nem hitte el, hogy anyja már lezárta az egész témát. Pedig így volt. A fojtogató csendben csak a tolla kopogása és sercegése hallatszott, ahogy a papírra írt.
- És mit mondjak Mrs. Jackinsnek ? - törte meg a némaságot egy idő múlva Jeremy. Anyja előbb értetlenül nézett fel, aztán megvilágosodott az arca.
- Természetesen beszélek vele ! Hívjon fel, vagy jöjjön erre egy délután ! - felelt és ismét betűket kanyarított a papírlapra.
Jeremy biccentett és össze szorított szájjal, üveges szemekkel indult az emeletre. Elege volt mindenből, az igazság,  múltját illetően fájdalmasan, késként hasított belé. Anyja ráadásul azt hiszi hogy őrült és szinte lehetetlen meggyőzni az ellenkezőjéről. Sőt, még csak nem is érzi hibásnak magát semmiért sem.
Jeremy a szobájába érve pár lépés után eldöntötte hogy nem érdeklik a tócsák, sem a szemerkélő eső, elmegy az erdőbe. És rajzolni fog. Annyi minden bántotta, hogy lelke csordultig megtelt a hazugságokkal, igazságtalanságokkal, gonoszságokkal és a kérdésekkel. 
Hogy mi a problémám ?! Számít az valakinek ?!
Kimászott az ablakon és már futott is az erdő felé. Sietősen rótta a métereket, mintha valami üldözte volna. És talán így is volt. Hajtotta az elkeseredés, a végtelen bánat. Ahogy ismét a megszokott fák és bokrok között lehetett, kicsit nyugodtabbnak érezte magát. És ismét rajzolhatott. Papírra vethette a szomorúságát. Legalábbis akkor úgy érezte és tucatnyi fehér papírlap lett tele mások számára talán érthetetlen ábrákkal. Ezáltal kicsit könnyebbnek érezte magát, mintha minden rossz egy szempillantás alatt eltávolodott volna.
Mikor minden papírját tele rajzolta és krétái is elkoptak, csak leült és összekuporodva bámulta a horizonton eltűnő sápadt fényű napot. A távoli főútról hallotta egy motor felzúgását, a házak felől valaki gondtalan nevetését és lassan vissza zökkent a valóságosság vágányára.
Ismét eszébe jutottak szülei veszekedései, Clark és a többiek gonoszkodásai és a múlt ami most már égő sebként mart a lelkébe. Úgy fájt, mint minden erőltetett lélegzetvétele. Végig nézett a földön szerte - szét heverő rajzokon, az erős színeken, a néha félelmetesnek ható képeken és egyszerre forró, egyszerre hideg lázadás költözött belé.
Az nem lehet, hogy így kell leélnie az életét, mások által megalázottan, minden pillanatban gúnyos szempárok kereszt tüzében, durva tréfák áldozataként, megbénultan és némán ! Az nem lehet hogy élete első pillanatától kezdve csak a magány kísérje társként ! 
Nem lehet ! 
Felpattant a földről és szemeit még mindig mereven a rajzokon tartotta, majd fogott egy földön fekvő korhadt fadarabot és dühösen hajította teljes erejéből egy több száz éves fa törzsének. Aztán ismét és megint csak. Halk, ropogó zaj hallatszott az ágak között, aztán csend lett. Keserves és magányos harc volt ez talán saját magával is, hiszen naponta gyarapodó, kínzó fájdalmai voltak. Parázsló érzések és már elég volt a legkisebb megjegyzés, gúnyolódás, máris tüzes sebként égették belülről. És erre a szenvedésre talán nem is volt gyógyszer...Nem tudta hogyan kezelni...
Újra könnyek jelentek meg Jeremy szemében, ahogy magából kikelve ordította az erdőnek.
- Nem fogtok örökké kicsúfolni ! Nem fogtok örökké megalázni ! 
Nem...
A hangja visszhangként szárnyalta keresztül a lombokat. Jeremy az izgalomtól kimelegedve és reszketve nézett fel a fák maga ágai közé.
- Mert mindennek eljön az ideje...- suttogta még és krétaporos kezei ökölbe szorultak.
Köszönöm a kommentet a kedves névtelen olvasónak :)