A kisfiú és a repülőgépek

Jeremy ha nehezen is, de megszólalt és mesélt Dr. White-nak a költözésükről Dallasból, szülei állandó veszekedéséről, az emberről az erdőben aki hihetetlen módon meghagyta az életét. Beszélt Clarkról és az igazgatóról. Az uszodai ugrásáról, Maryről, Hazelről és sok talán jelentéktelen apróságról. Észre sem vette, hogy ellentétben dacos elhatározásával, sok mindent elárult az orvosnak. Nem akarta, mégis többet mondott mint kellett volna. És árulónak érezte magát. Mesélt és közben folyt a könnye. És semmi sem érdekelte. Az sem hogy ott van Dr. White, aki látja gyengeségét és megtörtségét. 
Aztán egyszer csak újra elnémult. Belefáradt, vagy észbe kapott és csak a könnyeivel küszködött.
Gyűlölöm ezt...
Dr. White várt pár percet, majd mikor biztos volt benne hogy Jeremy nem mond semmit, össze hajtotta a nagyalakú füzetet. 
- Mára elég ennyi, ugye ? - kérdezte kedvesen. Jeremy a fejével igent jelzett, beszélni nem igen tudott a sírástól.
- Jól van, semmi baj, nyugodj meg. Minden rendben lesz...- Dr. White gyorsan mellé ült és zsebkendő nyújtott át a fiúnak, aki vonakodva fogadta el, majd megtörölte könnyeit és a zsebkendőt a zsebébe rakta. Dr. White biztatóan nézett rá.
Biztos meg van a véleménye. Biztos ő is gyengének tart, mint mindenki más.
- Most már jobban érzed magad ? - érdeklődött az orvos. 
Jeremy vállat vont.
- Igen...- felelte kurtán. De nem az igazat mondta, talán valóban könnyebbnek érezte magát, de jobban semmiképpen sem. Még mindig fölöslegesnek gondolta ezt az egész erőltetett beszélgetést. Ijedt és megalázott volt. Sírni egy vadidegen előtt...Az apja gyűlölné ha látná...
- Csak utálok sírni...- jegyezte meg rekedten.
- Nyugodtan sírj csak ! Könnyít a lelkeden. Nem szégyen, hidd el ! - vígasztalta Dr. White, majd az íróasztalára helyezte a füzetet.
Vajon miket írt rólam ???
- Mára végeztünk Jeremy. Töröld meg a szemed és lazíts ! - mosolyodott el az orvos.
Mosolyog...És én sírni tudnék...
Ambivalens érzései ellenére, Jeremy tudta hogy a férfi mosolya nem gúnyos vagy bántó. Inkább őszinte és bizalomkeltő. Jeremy számára Dr. White mindenképpen pozitiv érzéseket keltett, talán még egy kicsit meg is kedvelte. Talán...
Váratlanul felállt és a szoba ajtaja felé indult.
- Fizetni nem kell ? - fordult vissza az ajtóból hideg, érzelemmentes arccal, mintha az előbb nem is sírt volna. Üres volt a tekintete, nem látszott rajta már semmi. 
- Emiatt ne aggódj Jeremy ! - felelt az orvos könnyedén.
Jeremy bólintott és tett még egy lépést az ajtó felé.
- Jövő héten ismét szeretnék veled találkozni. Mondjuk ugyanekkor ? - szólt utána Dr. White.
Jeremy mozdulatlanná merevedett.
Újra ? De miért ?
- Jó. - mondta röviden és halkan.
Dr. White beírta noteszébe az időpontot.
- Akkor megint beszélgetünk. Mesélhetsz még magadról, de másról is. A lényeg hogy jobban megismerjelek. Beszélgethetünk, mint két barát, vagy mint férfi a férfival. - mondta még.
Jeremy megrázta a fejét.
- Én még csak gyerek vagyok. - mondta és Clark Gibson jutott az eszébe.
Soha egy percig sem éreztem magam férfinak...
Dr. White meghökkent a fiú kijelentésén, kényszeredetten elmosolyodott.
- Gyerek...Rendben...Ahogy akarod...- helyesbített.
- Viszontlátásra ! - köszönt Jeremy és lenyomta az ajtó kilincsét.
- Minden jót Jeremy. - búcsúzott Dr. White. 
Jeremy kilépett a szobából és rögtön sok szempár szegeződött rá kérdőn, amitől a fiú kényelmetlenül érezte magát, tanácstalanul állt fél percig a tekintetek kereszttüzében.
Istenem...Miért néznek így ?!
Ekkor Mrs. Jackins intett neki és Jeremy gyors léptekkel a tanárnőhöz sétált.
- Minden rendben ? - kérdezte a tanárnő.
Jeremy bólintott.
Remélem nem látja rajtam, hogy sírtam...
- Vissza kell jönnöd ? - érdeklődött Mrs. Jackins.
- Jövő héten ugyanebben az időpontban. - válaszolta halkan Jeremy.
Mrs. Jackins nem kérdezett mást, tudta, időt kell hagynia hogy Jeremyben leülepedjenek az elmúlt percek, események.
- Haza viszlek, rendben ? - kérdezte.
- Igen, köszönöm...- mondta Jeremy. 
Mrs. Jackins pedig felállt és elindult kifelé a kórházból. Jeremy néma csendben ment mellette, a padlót fürkészve és kerülve mindenki tekintetét. Alig várta, hogy végig vágjanak az udvaron és beüljenek a tanárnő autójába, majd induljanak.
Mrs. Jackins kocsija gyorsan suhant az úton, pedig Jeremy már is nem akart annyira hamar haza érni. Otthon nem várná senki, csak az üresség, a magány és ez még jobban bántaná a lelkét.
- Jeremy, nem baj ha út közben beugrunk a házamba ? Valamit otthon felejtettem. Utána ígérem, egyenesen haza fuvarozlak. Jó lesz így ? - pillantott rá Mrs. Jackins.
Jeremy idegesen feszengett az ülésen és bár nem volt kedve a tanárnő házába menni, nem volt választása.
- Igen. - bólogatott.
Rövidesen megálltak egy kis mellék utcában, ahol Jeremy még sohasem járt, mióta a családjával a városba költöztek. 
A tanárnő kiszállt és elgyalogolt a fehér kerítésig.
- Gyere csak ! - invitálta a fiút kedvesen. Jeremy habozott, majd kinyitotta a kocsi ajtaját és kilépett a járműből. Mire a ház kerítéséhez ért, Mrs. Jackins már kinyitotta a kaput és szélesre tárta a fiú előtt.
- Csak pár perc és indulhatunk ! - tessékelte be Jeremyt a kertbe. Ami ugyan aprócska volt, de gondosan rendben tartott. Élénk zöld gyep és mindenféle kerti díszek tették hangulatossá. 
Otthon nálunk minden sötét és lehangoló...
Mrs. Jackins kinyitotta a bejárati ajtót és beengedte Jeremyt, aki izgatottan lépett be a házba. Egy barátságos és otthonos nappaliban találta magát, kényelmesnek látszó bársony fotelek, kör alakú üveg dohányzó asztal, faragott polcok, hatalmas tv állvány állt a helyiségben. 
- Hát ez az otthonom ! - mutatott körbe Mrs. Jackins. 
- Igazán szép...- dadogta Jeremy zavartan.
- Ülj le és egyél valamit. - kínálta a tanárnő Jeremyt.
Az asztalon egy tál apró sütemény állt. Jeremy vonakodva foglalt helyet az egyik fotelben, de nem nyúlt az édesség felé. Gyomra idegesen háborgott és bármennyire is tetszett neki a tanárnő háza, jobb szeretett volna már az ajtón kívül lenni.
Mrs. Jackins addig felsietett a tetőtérbe, Jeremy pedig óvatosan körbepillantott a nappaliban. A kandalló tetején papír repülőgép makettek álltak. Szép színesek, precízen elkészítettek. 
Felállt és a repülőkhöz ment. A gépek egy heti magazinban voltak mellékletként évekkel ezelőtt. Jeremy megismerte, mert apja is gyakran megvette az újságot, de sosem csinálta meg a benne lévő maketteket. Jeremy kezébe vette az egyik makettet és megbűvölve nézte az apró kis tárgyat.
Milyen szép !

A lelke fájdalmasan össze rándult, milyen jó lett volna, ha annak idején apjával közösen készítik el ezeket a repülőgépeket, hogy aztán együtt gyönyörködjenek bennük. 
Miért nem voltunk soha közel egymáshoz apával ?!
Keserű könnyek jelentek meg a szemében, de igyekezett vissza tartani őket.
- Szereted a repülőket ? - kérdezte hirtelen Mrs. Jackins.
Jeremy meglepődött, nem hallotta hogy a tanárnő már lejött az emeletről.
- Igen...azt hiszem...- felelte nagy sokára.
- Mindegyiket a férjem gyűjtötte ki egy újságból, aztán saját kezűleg rakta össze. Ez például egy séta repülőgép. - magyarázta Mrs. Jackins az egyik modellre mutatva.
- Nagyon szépek. - mondta halkan Jeremy.
- Tetszik ? - érdeklődött a tanárnő.
Jeremy bizonytalanul bólogatott.
- Kéred az egyiket ? Válassz, szívesen neked adom valamelyiket ! - ajánlotta kedvesen Mrs. Jackins.
Jeremy elsápadt. Hogy valaki adjon neki valamit ? Csak úgy ? Mikor ő csak kegyetlenséget kapott mostanában ? Szerette volna azt a repülőt, de nem tehette meg hogy elfogadja.
Mrs. Jackins fánkot vett nekem, talán a kezelést is ő fizette. Túl sokat tett...
- Nem fogadhatom el.! - tiltakozott és gyorsan vissza rakta a kezében lévő makettet. 
- Biztos hogy nem kell ? - kérdezte Mrs. Jackins kicsit csalódottan.
- Köszönöm, nem...- sóhajtotta Jeremy és zavarában a padlót kezdte el bámulni. Érezte magán a tanárnő kíváncsi tekintetét.
Talán kérdezni vagy mondani akar valamit ??? Miért nem szólal akkor meg ?!
- Tudod Jeremy...A férjem és én már évek óta szeretnénk gyereket...Eddig hiába...Pedig az lenne minden álmunk...- mondta váratlanul a tanárnő. Jeremy felkapta a fejét. Nem értette a tanárnő hirtelen érzelem kinyilatkoztatását. Ez már jóval több volt, mint amit egy tanár a diákjának mondhat. 
- De remélem, egy nap nekünk is egy ilyen remek fiunk lesz...- tette még hozzá Mrs. Jackins.
Hogyan ???
Jeremy szemei döbbenten tágra nyíltak. Még senki sem mondott neki ilyesmit.
Én remek ? Én mindenkinek csak teher vagyok. Én mindenki számára érthetetlen vagyok...
Ekkor nyílt a bejárati ajtó és egy magas, sötét hajú férfi lépett be rajta.
- Molly szia ! - ment a tanárnőhöz nevetve.
- Szia Tom ! Jeremy, hadd mutassam be a férjemet, ő Tom Jackins ! Tom, ő Jeremy Connels a tanítványom ! - mutatta be gyorsan egymásnak Jeremyt és a férfit Mrs. Jackins. Mr. Jackins kezet rázott a meglepett Jeremyvel.
- Örülök a találkozásnak ! - mondta kedves hangján.
Jeremy bizonytalanul biccentett.
- Jó napot !
- Tudod Tom, Jeremyvel éppen a repülőgépeket nézegettük. - árulta el Mrs. Jackins. 
- Igazán ? A kisfiút érdeklik a repülőgépek ? - Tom szemében érdeklődés villant.
Jeremy akaratlanul is grimaszolt és megalázottnak érezte magát.
Kisfiú ? Persze nem is értem, miért vagyok meglepődve, én magam mondtam az orvosnál hogy csak egy gyerek vagyok...
Kábulatából Mrs. Jackins vidám hangja riasztotta fel.
- Most haza viszem Jeremyt, aztán bemegyek az iskolába. Később találkozunk ! - intett búcsút a férjének a tanárnő és Jeremy vállára tette a kezét.
- Indulhatunk Jeremy ? 
- Indulhatunk. - bólogatott szaporán Jeremy és elindult a tanárnő nyomában.