Kimondott/Kimondatlan

Belépett a rendelőbe, ahol halványzöld falak és biztonságot sugalló barna bútorok fogadták. Az egész szoba nem emlékeztette egy orvosi rendelőre, inkább egy barátságos helyiségre, ahol beszélgetések zajlanak. A kényelmesnek tűnő dívány előtt egy szintén barna asztal és egy bőr fotel állt. Kávéillat úszott a levegőben. Dr. White viszont nem volt sehol. Jeremy tanácstalanul pillantott körbe többször, majd felfedezett egy, a szobából nyíló kis ajtót, ami mögül vízcsap csepegése hallatszott. A feszültség lebénította, nem tudta mit tegyen. Köszönjön hangosan, hogy végre az orvos is észre vegye, vagy várja meg  amíg kilép azon az ajtón. Az izgalomól a szédülés fogta el és olyan tehetetlennek érezte magát.
Fél perc múlva nyílt az ajtó és megjelent az orvos. Dr. Arnold White. Negyven év körüli, fekete hajú, átlagos férfi volt. Szemén fekete keretes szemüveggel, amin keresztül kedvesen és szelíden szemlélte a világot. 
Meglepő módon, nem viselt  fehér köpenyt.
- Te vagy Jeremy ugye ? - kérdezte mély, barátságos hangján és végig pillantott a megszeppent fiún.
Bár ne én lennék...
- Igen...- válaszolta kicsit habozva Jeremy.
- Foglalj helyet kérlek ! Egy teát, vagy mást esetleg ? -kérdezte Dr.White és az asztalon gőzölgő teára, kávéra mutatott.
Jeremy nemet intett és gyorsan leült.
- Én Dr. Arnold White vagyok. Mrs. Jackins már sokat mesélt rólad, örülök hogy végre megismerhetlek. - mutatkozott be az orvos, majd az asztal fiókjából előhúzott egy nagyalakú fehér füzetet, amire fekete filctollal felírt pár dolgot.
991/1/10-10-Jeremy Austin Connels...Ez lennék én...számok, betűk halmaza...
- Tehát...- vett egy nagy levegőt Dr. White és széthajtotta a füzetet, a lap jobb sarkába felvéste a dátumot, majd Jeremyre nézett.
- Mit kell csinálnom ? - kérdezte Jeremy remegő hangon. Nagyon nem akart semmit sem mondani, nem akart kényelmetlen kérdésekre felelgetni. Egyszerűen ki szeretett volna sétálni a szobából.
Dr. White elmosolyodott.
- Először is ne idegeskedj ! Nem kérek tőled semmi olyat, amit te nem akarsz ! Nem foglak kérdésekkel bombázni, erőszakosan faggatni téged. Tudnod kell, hogy ez nem egy kihallgatás. Viszont segíteni szeretnék, és ezt csak úgy tudom elérni, ha beszélsz.
Nem akarok beszélni !!!

- Értem...- biccentett Jeremy.
- Nem szabom meg mit mondj, egyszerűen szeretnék többet megtudni rólad. Mesélj amiről kedved van, kezdd az elején, vagy ott ahol te jónak látod. - Dr. White kedvesen mosolygott, de Jeremy ettől nem érezte jobban magát. Nem tudta hol is kezdhetné és mit mondhatna, anélkül hogy kiadná magát, vagy hagyná hogy beférkőzzenek az agyába. A rossz emlékek sorban tolongtak a fejében. Az elején ? Emlékezett az irodalom órára, ahol fel kellett olvasni a fogalmazását. Ezerszer megbánta hogy így tett, ha talán hallgat és azt mondja nincs készen a dolgozata, nem kellene itt lennie. De lehet hogy nem is ez volt a kezdet. Onnan is kezdhetné, hogy meghallotta szülei első hangos vitáját még Dallasban, vagy az itteni iskola legelső napjától, mikor Clark a szekrénynek lökte, gúnyolódott rajta és fenyegetni kezdte. Annyi rossz kezdet volt, de melyik a legelső ? Tanácstalan volt.
- Nos ? - törte meg a csendet az orvos. Jeremy akkor már percek óta ült némán és nézte az íróasztalt mereven. Keservesen érezte magát. A torkában gombóc volt, az idegességtől fájt a gyomra, feje.
Csak szeretnék haza menni végre...
- A rajzaid ? - kérdezte Dr. White segítő szándékkal, hogy a beszélgetés valahogy kezdetét vegye.
Te jó ég, még ezt is tudja ! Mrs. Jackins mindenről beszámolt...
Jeremy elszörnyedt. Talán az orvos látta azokat a rajzokat, amiket a tanárnője elvett tőle, és a papírt amire felírta: származás. Nem akarta, hogy ez előtt az ember előtt nyitott könyv legyen az élete ! Talán már eldöntötte magában a diagnózist, őrültnek tartja és akkor már nem tud, de nem is akar újat mondani.
- Gyakran szoktam rajzolni... - szólalt meg hirtelen, aztán el is hallgatott.
- Hol ? A tanórán ? - kérdezett vissza az orvos.
Jeremy arca piros lett.
- Főleg az erdőben, ami nem messze van az otthonomtól...- helyesbített gyorsan.
- És mióta rajzolsz az erdőben ? - érdeklődött Dr. White.
Be akarom ezt fejezni ! Ez nem jó, cseppet sem! Gyűlölöm ezeket a kérdéseket !
Jeremy nem szólt, vállat vont és ült csendben tovább.
- Gondolkozz kérlek ! Segíteni szeretnék. - próbálta szóra bírni Dr. White.
Nem kell segíteni ! Én rendben vagyok ! 
- Nézd Jeremy, ha nem mondasz semmit, nem jutunk előre...A tanáraid figyelmét már így is felkeltetted. Ha eredménytelenek lesznek a konzultációink, majd ők veszik kezükbe a dolgokat. És jön valami speciális iskola. Ahol aztán nem biztos, hogy emberien bánnak veled ! - magyarázta az orvos.
Mikor bántak velem utoljára emberien ?!
Jeremynek eszébe jutott az osztály. Ahol az első pillanattól kezdve gyűlölték, kirekesztették, elítélték, anélkül hogy igazán megismerték volna.
- Hozzám már nagyon régen voltak emberiek...- mondta halkan.
- Bármi is történt veled, nekem elmondhatod. Köztünk marad és talán ha beszélsz, megkönnyebbülsz magad is. A makacs hallgatással nem mész semmire... - Dr. White Jeremyre pillantott, aki gondterhelten sóhajtott fel, miközben gondolataiban vissza fele kezdtek peregni az események.
Ez az orvos így is sokat tud rólam. 
- Tehát ? - dőlt hátra a fotelben Dr. White.
Az orvos válaszokat várt és Jeremy jól tudta, hogy nem állhat fel és mehet ki csak úgy. Nem rohanhat el, akárhogy is szeretné. Bár a tagadás és elzárkózás tüze perzselte belülről azt is mérlegelte mit mondhat és mit nem, valamint hogy mi vár rá, ha nem beszél, ha ellenáll. 
Igen, valamit mondanom kell, de vannak dolgok amiket nem fogok elárulni...
- Azt hiszem az egész egy hideg szombati délutánon kezdődött Dallasban, ahol régen laktunk. - Jeremy hangja el - elcsuklott a nehéz emlékektől.
Dr. White megértően és bíztatóan elmosolyodott.
- Mondd nyugodtan, csak szépen, lassan ! Hallgatlak ! Nem kell félned !
Jeremy bólintott és folytatta. Pedig félt és szemét zavaróan égették a fájó múlt könnyei.
Nehogy rákezdj a sírásra ! Csak ezt ne ! Nem lehetsz ennyire gyenge !
- Aznap hallottam először veszekedni anyát és apát. Egy össze jövetelen voltak, mivel apám egy sikeres üzletet ütött nyélbe. Talán sokat is ittak...nem tudom...De aznap délután valami nagyon megváltozott körülöttünk...
Dr. White bólogatott és szaporán jegyzetelt. Jeremyt pedig minden kimondott szava fájdalommal töltötte el.