Az életbe kapaszkodva

Mrs. Jackins autója hamarosan leparkolt a kórház épülete előtt. Jeremy még sosem járt az itteni kórházban, de szörnyen nyomasztónak tűnt kívülről. A sárga, több emeletes komplexum, a nagy, fehér, ráccsal fedett ablakaival, a sivár beton udvarával személytelennek és barátságtalannak látszott Jeremy számára. Az izgalom tisztán látszott rajta. Arca kipirult és érezte szíve vad lüktetését, a feszültséget, ami az ismeretlentől való félelem miatt tört egyre jobban rá.
Nem akarok kiszállni a kocsiból, nem akarok bemenni oda és főleg nem akarok azzal az orvossal beszélni. Lehet hogy tényleg rendes, de csak egy idegen és nem tud segíteni rajtam.
- Jól vagy ? - kérdezte Mrs. Jackins. Jeremy csak nézett ki a jármű ablakán, bámulta a kerítésen belül elhaladó személyzetet, betegeket.
 - Jól. - felelte kurtán és közönyösen.
- Akkor induljunk, gyere ! - nyitotta ki az autó ajtaját a tanárnő. Jeremy is kiszállt, bár legszívesebben el sem jött volna. Az anyja erőltette, ő nem akarta. Ő semmi ilyesmit nem akart.
Mit keresek én itt ? Miért nevettetem ki magam ? 
A gondolatok villámként cikáztak a fiú agyában, mialatt némán ballagott Mrs. Jackins mellett át a szürke udvaron. A sárga épület előtt egy fél pillanatra megálltak, a tanárnő Jeremyre pillantott, de a fiú lehajtotta a fejét, hogy tanárnője véletlenül se lássa a kételyeit és a félelmét. Mrs. Jackins benyitott a hatalmas fehérre mázolt ajtón és egy hosszú folyosó tárult eléjük. Üresség kongott és csend lengedezett a régi falak között.

- Mindjárt ott vagyunk, már csak be kell fordulnunk erre ! - mondta Mrs. Jackins és elindult a szürke kőkockákon amik visszhangozták tűsarkú cipője kopogását. Jeremy csak lépdelt mellette és émelygett a félelemtől.
Még pár perc és hivatalosan is őrültnek nyilvánítanak...
A folyosó legvégén egy üvegajtóhoz értek, a tanárnő lenyomta az ajtó kilincsét és beléptek a váróba. Egy tágas helyiség volt ez, ahol mindenfelé székek, amin emberek foglaltak helyet.

- Ez a váró...- súgta Mrs. Jackins, mintha Jeremynek nem lett volna szeme, hogy lássa. A fiú egykedvűen biccentett és elnézte a bent ülőket.
Hogy mernek ide jönni ? Hogy tudják feltárni az életük minden mozzanatát egy idegennek ? 
Ezalatt Mrs. Jackins szabad ülőhelyet keresett és amint talált, intett Jeremynek hogy üljön mellé. Két szék állt egymás mellett az ablaknál. Jeremy oda botorkált és szó nélkül leült a még szabad székre, majd csak bámult maga elé. A folyosóról több ajtó is nyílt, mindegyik ajtón nevek, Dr. Wally, Dr. Shoes, Dr. Taylor, Dr. White...
- Sokan vannak...- jegyezte meg Mrs. Jackins és ismét próbált Jeremy szemébe nézni, de Jeremy inkább a földet bámulta.
- Félsz ? - kérdezte a tanárnő.
Nagyon !
Jeremy érezte, hogy rosszul játssza a "szerepét" és bármennyire is igyekszik nyugodtnak látszani, egyre inkább kiütköznek rajta az idegesség jelei. Lábával dobolt és kezeivel a szék fém csavarját piszkálta.

- Nem. - felelte végül és egy nagy sóhaj keretében maga alá húzta a lábait, kezei pedig megállapodtak a szék oldalán.
- Kérlek ne légy ideges ! Azért vagyunk most itt, hogy segítsünk neked ! Dr. White egyszerűen csak beszélgetni szeretne veled, kötetlenül, a témát te választod meg ! 
Jól tudom mit akar, de nem hagyom, hogy bele lásson a gondolataimba !

Jeremy vállat vont, Mrs. Jackins pedig felállt a székről.
- Rögtön szólok Dr. White-nak hogy megérkeztünk. - mondta és a férfi rendelője felé ment. Kopogott egy rövidet, majd benyitott és becsukta maga után az ajtót. 
Most kellene elrohanni...

Ám Jeremy még sem mozdult. A tanárnő ezt is érte teszi, mint ahogy reggel fánkot hozott neki. Nem kellene hogy törődjön vele, ez nem a munkája, mégis ő kísérte el ide anyja helyett. Nem érdemli meg, hogy ostoba módon elszökjön.
Óvatosan végig pillantott a közelben lévő pácienseken. Nem messze tőle egy fiatal lány ült egy idősebb nővel, aki valószínűleg az anyja lehetett. A lány üveges tekintettel meredt a semmibe és közben mintha beszélt volna magában. Pár székkel odébb egy tíz év körüli kisfiú volt, aki egy képes újságot szedett szét darabjaira. A folyosó másik végén lévő ablaknál pedig egy férfi állt és egy vastag könyvet bújt. A légkör feszült volt és ez még nagyobb félelmet ébresztett Jeremyben.
Szeretett volna elmenni onnan és elfelejteni hogy valaha is itt járt. Egy újságért nyúlt, majd össze húzta magát a székben és csak nézte a lapokon lévő színes ábrákat. Nem akart olvasni, csak el akarta terelni a figyelmét valahogy. Alig nyitotta ki a magazint, Mrs. Jackins vissza tért. Jeremy rettegve nézett rá.
- Menj be ! - mosolygott bíztatóan.
Jeremy lerakta az újságot a székre és felállt. A tenyerei izzadtak, a gyomra görcsben volt.
Nem akarok !

- Nem kell semmitől sem félned ! Én itt kint megvárlak ! - tette még hozzá a tanárnő. Jeremy erre nem mondott semmit, lassan a fehérre mázolt ajtó felé indult. Remegtek a lábai, a szíve a torkában dobogott, de nem nézett hátra. Minden egyes szürke kőkocka amit elhagyott mintha, egy mérföld lett volna. Az ajtó előtt megállt és elolvasta az ott álló táblát. Dr. Arnold White - gyermek pszichológus. A szó több tonnás súlyként nehezedett rá.
Nincs szükségem pszichologusra !
Ujjai a kilincset érintették.
- Már vár, menj csak be ! - mondta halkan Mrs. Jackins.
Jeremy szédült, a szája kicserepesedett és tüzelt a homloka.
Téved, ha azt hiszi teljesen ki ismerhet...
Vett egy nagy levegőt, bele túrt kócos, barna tincseibe, majd hirtelen mozdulattal lenyomta a kilincset és az ajtó nyikorogva engedelmeskedett.