Szorongás és figyelmesség

Reggel lett. Ugyanolyan, mint a többi. Borongós, sötét és komor. Lehetett volna kint ragyogó napsütés is, Jeremy már alkalmazkodott a jéghideg reggelekhez. El sem hitte hogy történhetne másképp, hiszen egész életében ilyenek virradtak fel. Tűrte, hogy anyja nem szólt be barátságosan az ajtón jó reggelt kívánva neki, hogy sosem várta gőzölgő tea, ropogós pirítós és lekvár a földszinti konyhában és hogy mindent áthatott a barátságtalanság, a szeretet nélküliség. Gépiesen kelt ki az ágyból, mosta meg a fogát, majd a szekrényből kivett pár ruhát. Ezúttal nem kellett iskolai egyenruhát öltenie és kevés örömmel töltötte el, hogy mást viselhet. Egy kék farmert, szintén kék pólót és egy világos színű pulóvert tett az ágyára, majd gyorsan fel is öltözött. Fésülködés közben már az előtte álló dolgokon járt az esze. Rettegett a pszichologussal való találkozástól. 
Félek, hogy őrültnek néz és majd beraknak egy elme gyógyintézetbe...Félek, hogy bele lát majd az összes gondolatomba...

A félelem teljesen a hatalmába kerítette. Legszívesebben el futott volna a felette tornyosuló, nyomasztó gondolatoktól. Ráadásul lemenni sem mert, nem akart anyjával és apjával találkozni.
Felvette a kabátját, aztán csak ült az íróasztalánál és bámulta a tájat az ablakból, időnként az asztalon ketyegő ébresztő órára pillantva. Mikor nyolchoz ért a mutató, megállapította, hogy az iskolában elkezdődött a tanítás és talán Clark csalódott, mert nincs kit piszkálnia.
Vissza emlékezett az előző napra is.
Borzasztó volt...Anya haragja és apa fenyegetőzése...Az egész tegnapi nap pokoli volt...
A félelmébe egyre inkább bele vegyült a szomorúság. A sírás kaparta a torkát, fojtogatta. De nem tudott sírni.. A szeme száraz volt és forró.
Gyűlöletet és haragot érzett, de nem tudta pontosan ki iránt. Anyja, apja, vagy a tanárnője iránt.
- Megérkezett Mrs. Jackins ! - rontott be ekkor az anyja váratlanul. Jeremy kissé megijedt a hirtelen zajra, ahogy az ajtó nagy erővel kicsapódott.
- Megyek. - nézett anyjára megadóan és alázatosan, majd elindult a földszint irányába. Anyja szótlanul ment a nyomába. Az ajtónál megállt és kitárta fia előtt.
- Ha lehet, ne keverj minket ennél is nagyobb zűrbe. Ha olyat mondasz, aminek következmény lesz és még inkább ránk szállnak a tanárok, apád gondoskodik róla, hogy a megfelelő helyre kerülj ! - pillantott végig Jeremyn hideg tekintettel. 
Jó leszek...
A fiú nem tudott erre mit mondani, bólintott és kilépett a házból. A hűvös levegő és friss reggeli harmat illata megcsapta az arcát, ahogy áthaladt az udvaron. Hallotta hogy a ház ajtaja becsukódik. Anyja el sem köszönt tőle.
Mrs. Jackins fehér sport kocsija éppen a kertkapuval szemben állt. A fiatal tanárnő amint meglátta Jeremyt a jármű felé közeledni, mosolyogva nyitott ajtót.
- Szia Jeremy, gyere szállj be ! - köszönt barátságosan.
Jeremy halkan köszönt és óvatosan beült a tanárnő melletti ülésre. A kocsiban pedáns rend uralkodott, sehol egy oda nem illő holmi, a hátsó üléseken is csak Mrs. Jackins táskája volt, az egész autót kellemes vanília illat lengte be. Mrs. Jackins beindította a motort és a kocsi ráhajtott az útra.
- Ez a tied ! - törte meg a csendet, mikor már vagy tíz perce mentek és csak az autó rádió zenéjét lehetett hallani.
Jeremy csodálkozva fordult a hang irányába, Mrs. Jackins pedig egy fehér dobozt nyomott a kezébe.
De hát...
Jeremynek elképzelése sem volt, mit adott neki tanárnője.
- Mi ez ? - kérdezte alig hallhatóan.
- Reggeli. - felelt a tanárnő.
- Tessék ? - kérdezett vissza Jeremy, mert félt hogy nem jól hallotta.
Ez biztos csak vicc...
- Reggeli. Gondolom, nem volt időd reggelizni otthon. - ismételte meg a választ Mrs. Jackins.
Hihetetlen...
Jeremy meglepődött. Csakugyan nem reggelizett otthon. Általában nem volt szokás náluk, ha meg mégis, akkor hamar elvette az étvágyát szülei kora reggel kezdődő veszekedése. A torka össze szorult ahogy a dobozt a kezében tartotta.
- Tényleg az enyém ? - suttogott maga elé és egyszerűen nem hitte el, hogy valaki, jelen esetben a tanárnője reggelit hoz neki. Szíve izgatottan kezdett dobogni.
- Hát persze ! Rajta, edd csak meg ! - bíztatta Mrs. Jackins.
Jeremy kibontotta a dobozt. Két fánk volt benne. Nem is emlékezett, mikor evett utoljára ilyet. De biztos nagyon régen volt.
Már az ízét is elfelejtettem...
- Ugye szereted a fánkot ? - kérdezte Mrs. Jackins.
Jeremy bólintott.
- Igen, szeretem. - tette még hozzá, a csomagot szorongatva ujjai között.
- Akkor jó, láss hozzá ! - helyeselt a tanárnő.
- Köszönöm...- mondta még Jeremy.
Mindent meg kell köszönni...
- Semmiség ! Örülök, ha ízlik ! - legyintett Mrs. Jackins és lehet hogy neki nem volt nagy dolog, de Jeremynek sokat jelentett ez az apró figyelmesség. Megmelegítette a lelkét. Megfogta az egyik fánkot és csak nézte fátyolos szemmel a cukormázon olvadozó színes pöttyöket. Csak két fánk volt, de mégis sok mindennel felért. 
Kaptam valamit a gúnyolódáson, pofonokon kívül is...Köszönöm!!!
És Jeremy biztos volt benne, a tanárnőt nem gyűlölheti...