- A csodába, el fogok késni ! - morgolódott és a fürdőszobába rohant. Kis idő múlva már frissen zuhanyozva, elegáns viseletben és frizurával, valamint a szokásos leheletnyi sminkjével ült a konyhában és ette a reggeli rutin reggelijét. Vajas pirítóst. Közben pedig futó pillantást vetett az előtte lévő röpdolgozatokra, amiknek a kijavítását tegnap elfelejtette. Vagyis inkább már nem volt hozzá ereje. Délelőtt Jeremyvel volt, elkísérte Dr. White-hoz, aztán még bement az iskolába és megtartotta az óráit, valamint a délutáni fakultációt is. Este pedig Tommal töltöttek el egy meghitt vacsorát, így a dolgozatok kijavítását elnapolta.
- Talán majd ma...- sóhajtotta gondterhelten és újra beleharapott pirítósába, majd lerakta a tányérra. Olyan fura íze volt, egyáltalán nem megszokott. És már napok óta így érzett, alig bírta le erőltetni a torkán a pirítóst. Sőt, a kedvenc gyümölcs teájától is egyfolytában émelygett.
- Ez nem lehet ! - mondta hangosan, ahogy valami sejtelem féle kúszott az agyába.
Hitetlenkedve rázta a fejét, majd a konyha pulton heverő táskájába nyúlt és kiemelte onnan a noteszét. Hátra lapozott párat és számolt, majd újra kezdte, aztán újra. És arca a döbbenettől lett sápadt.
- Nem...lehetetlen...- ismételgette és remegő kézzel emelte fel a telefon kagylót, hogy felhívja a férje munkahelyét. Gyorsan tárcsázott és ragyogó mosoly ömlött szét az arcán, mikor a férfi vette fel a telefont.
- Oh, Tom de jó hogy elértelek ! Nem...semmi baj nincs...ellenkezőleg...Tom mondanom kell valamit...drágám, én úgy gondolom kisbabát várok...
És boldog könnyek csordultak ki a szeméből.
A reggel homálya ugyanolyan nyomasztó volt mint minden egyes nap. Jeremy Connels a szokott időben kelt, zuhanyzott, mosott fogat és kezdett felöltözni. Anyja kora reggel elrohant dolgozni, apja sem volt már otthon. Így teljesen egyedül volt a házban.
Ma kell leszámolnom velük ! Ma kell minden sérelmemet megbosszulnom rajtuk !
Az ég sötét és ködös volt, időbe telt, míg Jeremy az ablakon keresztül észre vette a halványan csillogó napot a felhők sűrűjében.Mindennek a vége...Vagy egy új kezdet ?!
Fekete nadrágja még az öngyilkossági kísérlete nyomait viselte, el volt szakadva. Jeremy tehát megszegve az iskolai házirendet, a tegnapi farmerját vette fel. Próbált nyugodt maradni, de gyomra idegesen rándult össze, valahányszor csak az iskolára gondolt.
Erősnek kell lennem ! Most nagyon erősnek !
A konyha asztalon egy cetli várta, amit az apja írt és ami alaposan meglepte a fiút. A papíron mindössze egy sor szerepelt.
Jeremy ! Nagyon hideg van ma, öltözz melegen !
A fiú nem tudta mire vélni ezt, hiszen apját eddig egyáltalán nem érdekelte hogy mennyire öltözik melegen reggelente. A szíve heves dobogásba kezdett, ahogy többször átfutotta a gyűrött kis cetlit.
Apa gondolt rám...Jól esett neki ez az apró kis törődés is.
Felvette a cipőjét, kabátját és hátára kapta a táskáját. Aztán valami ösztöntől vezérelve megállt a ház ajtajában és útja egyenesen apja dolgozó szobájába vezetett. Tudta, hogy a legutóbbi tettei után tilos volt neki oda belépnie, de nem tétovázva meg sem állt az íróasztalig. Szeme azon a fiókon függött, amiben karácsony napján felfedezte apja pisztolyát. Ujjai a fiókot érintették, bár nem volt a zárban a kulcs, de Jeremy bízott abban, hogy nincs bezárva.
Istenem, add hogy nyitva legyen !
Majd hirtelen kihúzta és a szíve a torkáig ugrott, mikor szeme elé került a már látott fekete doboz. Jeremy elmosolyodott. Mint egy jó ismerőst üdvözölte a dobozt, majd kinyitotta és kezébe fogta a fegyvert. Még mindig ijesztően súlyos és hideg volt. Felemelte és a függöny felé célzott vele, persze nem húzta meg a ravaszt, csak próbálgatta milyen érzés lehet vele lőni. Izgatott reszketések futottak végig a testén. A fiókban ott hevertek a töltények is, mintha arra vártak volna, hogy Jeremy észre vegye őket. A fiú bele markolt a sárga karton dobozba és kivett onnan pár lőszert. Rutintalanul vizsgálgatta a pisztolyt és bele telt néhány percbe, míg rájött hogyan kell megtölteni. Megtöltve a Magnum még nehezebb lett, de Jeremy nem tétovázott kabátjába rejtette és az üres dobozt vissza rakta a fiókba. Miután elrendezett mindent, kilépett apja dolgozó szobájából és elindult az iskolába.
Tényleg szokatlanul hideg volt aznap reggel, ráadásul fegyver húzta a zsebét és megnehezített minden lépését. De csak ment előre leszegett fejjel, közben magát erősítette lelkiekben.
Készülj fel a rád váró feladatra ! Ez az a nap, ami mindent végleg megváltoztat ! Ma délelőtt mindenki megtudja ki az a Jeremy Connels...
Az iskola közelébe érve homloka izzadni kezdett és ismét erőt vett rajta az ideges remegés. Megállt és nem mert bemenni, csak az udvar kerítésén keresztül bámult a semmibe. Hányszor, de hányszor állt ugyanilyen szorongva ezelőtt a kerítés előtt az előtte álló hosszú és megaláztatásoktól nehéz naptól rettegve.
Nem lehetsz ilyen gyáva ! Ma nem !
Szédülni kezdett, ezért leült az iskola kőkerítésének párkányára és nagyokat lélegzett a hűvös levegőből..
Be kell menned oda ! Ha nem teszed meg, minden a régi marad !
Jeremy megmarkolta a zsebében lévő Magnumot és úgy szorította hogy már fájt a keze. Majd legyőzte félelemmel keveredett kételyeit és elindult az udvarra. Gyorsan átvágott a kihalt udvari padok között és rövidesen az iskola folyosóján találta magát.
Órák előtt nagy volt az élet. Az iskola rádióból szólt a zene, a gyerekek a folyosón zajongtak, beszélgettek. Jeremy megállt a szekrényénél és rezignált arccal kinyitotta. A kabátot a fegyverrel együtt behelyezte, majd tovább indult. Minden a szokásos volt, a zaj, a káosz, termek ajtajai nyitódtak, záródtak. Jeremy osztályterme felé igyekezett, látta maga előtt a fehér ajtót és az osztály társait. A szíve sokszorosára gyorsult és elgyengültek a lábai. Megtörölte izzadt homlokát és dacosan össze szorított szájjal belépett a terembe. Az osztály azon a napon is a megszokott hangulatban várta a tanítás kezdetét. Kiabáltak, krétával, papírokkal dobálóztak. Rá sem néztek Jeremyre, aki ezt kihasználva a padjához ment, lerakta a táskáját és leült. Leheletnyi megkönnyebbülés áradt szét az ereiben.
Clark Gibson most is a táblánál állt és nem is sok időbe telt, míg észre vette Jeremyt. Gúnyos nézése és fölényes járása sejtette, hogy most is készül valamire.
- Hé Connels, te hülye kis buzi ! - mondta hangosan nevetve és három fiúra nézett, akik nem messze álltak tőle és szintén nevetni kezdtek.
Jeremy felnézett, de nem szólt semmit.
Clark, Tommy és Mike mindeközben már előtte is termettek.
- Hol voltál tegnap ? - kérdezte számon kérően Clark.
- Orvosnál. - válaszolta halkan Jeremy.
- Ó, csak nem fáj valamid ? - kérdezte nyávogva egy fiú pár paddal arrébb, mire Clark, Tommy és Mike felnevettek.
- Szerintem baja van a dákójával és azért ment orvoshoz ! - ordította közbe Tommy.
Clark szeme gonoszul villant és oda hajolt Jeremyhez.
- Aztán mégis miért baj az, ha nem működik ? Pisáláson kívül úgy sem fogod másra használni. Mit gondolsz, kellesz valakinek te selejt ?!
Légy nyugodt...
- De tényleg ez az ábra Connels ? Így volt ? Megnézte a doktor néni a kukacodat ? - folytatta Clark a gúnyolódást és szemlátomást nagyon jól szórakozott.
Átkozott...Átkozott Clark...
Jeremy a homokára csúsztatta a kezét, érezte, hogy halántéka lüktetett az izgalomtól.
- Na mondd már, megnézte vagy sem ? - hajolt még közelebb Clark.
Jeremy hallotta, ahogy lélegzik és hallotta ahogy a Mike és Tommy nevetnek mellette. Arca vérvörös volt a vissza fojtott indulattól, de mégsem szólalt meg.
- Beszélj már te köcsög ! - rivallt rá dühösen Clark és megragadta Jeremy ingét. Hirtelen fojtogató csend lett, mindenki elnémult, kíváncsi szempárok szegeződtek Clarkra és Jeremyre. Clark erős mozdulattal felrángatta Jeremyt a padból és farkas szemet nézett vele. A csendben csak Jeremy zihálását lehetett hallani, ahogy kétségbe esetten levegőért kapkodott. A másodpercek mintha megfagytak volna. Az izgalom cikázott, vibrált a levegőben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése