Jeremy beszélni fog az osztályban ma +16

Sziasztok!

Sziasztok !

Elérkeztünk az utolsó előtti, legtragikusabb fejezethez. Be kell valljam szerettem ezt a történetet, de kissé nyomasztó volt minden idők egyik legvitatottabb, igaz történetén alapuló videojáról írni. Ráadásul sokáig csak a cenzurázott, vágott verzió volt elérhető mindenhol (http://www.youtube.com/watch?v=MS91knuzoOA), amit ha bárki végignéz teljesen más következtetéseket von le. Állítólag a vágott változat hatására követte el Barry Loukaitis az 1996-os iskolai lövöldözést, valamint az 1999-ben történt Columbine iskolai mészárlás két elkövetője is többször nézte ezt a videot. A lövöldözések után a cenzurázott klip is szinte eltűnt a zene csatornákról, megelőzve a hasonló tragédiákat.

Mint már a történet elején is leírtam, én is sokáig csak a video vágott változatát ismertem és ennek alapján írtam meg a sztorit évekkel ezelőtt. Aztán a zene megosztón láttam az eredetijét és utána olvastam a megtörtént esetnek is. Mélységesen sajnáltam Jeremy fiatal, szenvedésektől nehéz, magányos életét, de túl esve a döbbeneten és sokkon átírtam a történet végét. Ezt olvashatjátok most.Sziasztok !

Elérkeztünk az utolsó előtti, legtragikusabb fejezethez. Be kell valljam, szerettem ezt a történetet, de kissé nyomasztó volt minden idők egyik legvitatottabb, igaz történetén alapuló videojáról írni. Ráadásul sokáig csak a cenzurázott, vágott verzió volt elérhető mindenhol (http://www.youtube.com/watch?v=MS91knuzoOA), amit ha bárki végignéz teljesen más következtetéseket von le. Állítólag a vágott változat hatására követte el Barry Loukaitis az 1996-os iskolai lövöldözést, valamint az 1999-ben történt Columbine iskolai mészárlás két elkövetője is többször nézte ezt a videot. A lövöldözések után a cenzurázott klip is szinte eltűnt a zene csatornákról, megelőzve a hasonló tragédiákat. Mint már a történet elején is leírtam, én is sokáig csak a video vágott változatát ismertem és ennek alapján írtam meg a sztorit évekkel ezelőtt. Aztán a zene megosztón láttam az eredetijét és utána olvastam a megtörtént esetnek is. Mai napig mélységesen sajnálom Jeremy fiatal, szenvedésektől nehéz, magányos életét, de mivel ez a valóság, átírtam a történet végét. Ezt olvashatjátok most. Ha bárkinek véleménye van a sztoriról, az iskolai lövöldözésekről, öngyilkosságról bátran írja le. Kedves kommentelőm, ha vagy még jelezz :)

Az ajtó kísértetiesen nyikorogva csukódott be Jeremy mögött, amint ismét kilépett a folyosóra. Tudta, érezte hogy Mrs. Kieds azonnal az igazgatóhoz küldi. Valószínűleg más tanár is így tett volna. Abban is biztos volt, hogy mindenhol a reggeli összetűzése a téma és hogy a legtöbb ember Clark oldalán állt, neki adtak igazat és őt gyűlölték mert ezt merte tenni. A lelke fájdalmasan facsarodott össze, de már nem érdekelte. Már más foglalkoztatta. Igazság szerint hálás is volt Mrs. Kieds-nek hogy kiküldte a teremből, így már teljes egészében össze állt a fejében a terv.
Eljött az én időm végre...
Léptei a tanárnő utasításával ellentétben nem Mr. Hyett irodája felé vezették, hanem a szekrényéhez. Kinyitotta és kiemelte onnan a kabátot. Még mindig iszonyúan nehéznek találta a benne lévő fegyver miatt. 
Ma beszélni fogok és minden egyes szavam örökre az emlékezetetekbe vésődik majd...
Reszketés futott végig rajta, ahogy ujjai meg simították a kabát zsebét, ahol a pisztoly volt. Magára vette a kabátot. Fázni kezdett, ahogy a hideg anyag meztelen bőréhez ért. A gyomra pedig össze szűkült és émelygés vett erőt rajta.
Legyél erős ! 
Vett egy nagy levegőt és a szekrénynek dőlt, hideg veríték folyt végig a gerincén. Erőtlennek érezte magát és hogy perceken belül hányni fog. Bukdácsolva rohant a mosdó felé és szinte feltépte az első WC fülke ajtaját. 
Öklendezve támaszkodott a WC csésze szélére, de mivel nem evett semmit, hányni sem tudott. Az erőlködéstől könnyes lett a szeme és érezte ahogy keserű nyál csorog le a torkán. Leült a WC csésze mellé és bámulta a koszos padló bordó-fehér kockáit.
Legyél erős, mindjárt vége !
Nagyokat sóhajtozott, hogy jobban legyen és amint az émelygése alább hagyott, össze szedte magát és a bátorságát. Bizonytalan lábakkal felállt és kifelé indult a mosdóból. Elhaladt a csapok felé szerelt tükrök előtt. Régebben gyűlölt a tükörbe nézni, mindig azt látta mennyivel csúnyább, rosszabb másoknál. De most nem látott mást, csak egy megtört arcú fiút, izzadtan összeragadt hajjal, holt sápadt bőrrel és vértelen ajkakkal. De belül táplálta a gyűlölet, a harag és a tettre készség. 
Megváltás...
Össze szorította a száját és határozott mozdulattal nyitotta ki a mosdó ajtaját. Léptei rövidesen már elszántan vitték vissza az osztály terem felé. Nem hallott semmit, csak saját remegő lélegzet vételét és a hangot a fejében, ami cselekvésre ösztönözte. Egyik keze a zsebében szorította a pisztolyt, mint egy értékes zsákmányt, mintha sosem akarná elengedni. Pedig tudta hogy el kell. Nem is olyan sokára...
Nem tétovázott, benyitott a tanterembe, ahol már javában folyt a munka. Senki fel sem nézett, amint Jeremy belépett. Mrs. Kieds valamit olvasott, a tanulók pedig a füzetükbe mélyedve oldották meg a táblára felírt feladványt. Minden teljesen átlagos volt. 
- Na Jeremy, megkaptad a figyelmeztetésedet ? - érdeklődött a tanárnő, de fel sem pillantott a papírból amit olvasott. 
- Ez meglepően gyors volt. Úgy látom Mr. Hyett nem vesztegette az idejét. - tette még hozzá elégedetten. A hangja már nem volt olyan gúnyos, mint pár perccel korábban.
Jeremy az ajtónál állva végig pillantott a padokban lévő tanulókon. Senki sem figyelt, mindenki az írásra koncentrált. 
Hiszen ez is csak egy ugyanolyan nap mint a többi...
Elindult a tanári asztal felé, majd fél úton megállt.
- Kisasszony, megkaptam amiért igazán kimentem. - mondta halkan, de úgy hogy mindenki hallja.
Mrs. Kieds bólintott, de továbbra sem nézett a fiúra.
- Rendben, menj a helyedre ! 
Jeremy azonban nem tett eleget a kérésnek, hanem továbbra is mereven figyelte osztálytársait. Most hogy mindenki a tanulással foglalkozott, nem tűntek olyan fenyegetőnek, közönyösnek, gúnyosnak, vagy bántónak. De Jeremy tudta, ez csak a látszat és alighogy megszólal az óra végét jelző csengő, az ő pokoljárása újra megkezdődik. Mint mindig, minden egyes nap. Ez biztos most is így lett volna, mert mindig így volt. Sosem máshogy...Soha sem más volt a gonosz szavak, a fájdalmas tettek céltáblája, csakis ő. Mindig, mindig ő...
Nem akartam mást, csak hogy elfogadjatok...De már csak azt szeretném, hogy a vérem beborítson mindenkit, hogy lássatok az én szememmel, hogy érezzétek a fájdalmat, amit nap mint nap éreztem...
Arcán a legkisebb érzelem nélkül előhúzta kabátja zsebéből a fegyvert és bele tette a szájába. Könnyes lett a szeme. A hideg és nehéz fém érintésétől végig szaladt a hideg a hátán. Kapkodta a levegőt. Keze, amiben a pisztolyt tartotta remegett, ahogyan ő is egész testében. 
A szüleire gondolt, hogy nem volt ideje elbúcsúzni tőlük, még egy levelet sem írt nekik melyben megmagyarázza a tettét. Vajon mit hisznek róla ezek után ? Remélte, hogy nem fogják gyűlölni.
Apa, anya szeretlek titeket, bocsássatok meg nekem ! 
A teremben még mindig néma csend volt, senki sem nézett rá. És ha rá is néz, nem állíthatta volna meg, Jeremy már nem látott, hallott semmit. Életének halvány emlékképei ugrottak be gondolataiba és az örökké hajszolt, elérhetetlen álom, hogy boldog lehessen. Hiszen mindig is ezt szerette volna. Hogy anyja szeretettel, szorosan ölelje magához, hogy apja is büszke legyen rá.
Túl késő...Meghaltak az álmok...
Légzése és szívverése többszörösére gyorsult. A sírás fojtogatta, de erős volt és vissza nyelte könnyeit. Ujjai a Magnum ravaszán voltak.
Isten báránya, te aki elvetted a világ bűneit, irgalmazzál nekem...
Majd meghúzta a ravaszt.

A lövés hangja megrázta a tanterem falait és ablakait. Minden diák oda nézett, amikor a golyó fülsüketítő zajjal robbantotta szét Jeremy fejét. A szétspriccelő, haragos vörös vér a táblára, falra és az első padokban ülő diákok ruháira csapódott. Jeremy azonnal össze esett. Teste, kezében a pisztollyal halk puffanással ért földet .
A teremben még soha sem volt ilyen dermedt, döbbent némaság. Mrs. Kieds tátott szájjal ült az asztalnál, ujjai között görcsösen szorongatva töltőtollát. Elegáns, halvány zöld kardigánját hatalmas vérfoltok színezték be. 
Ahogy a tanulók hófehér ingjét is. A szőke Mary  Wheeler csigákba göndörödő hajfürtjeit is belepte a forró vér, sőt az arcán is végig csorgott pár csepp. Ő volt az első, aki felocsúdva a sokkból, sikítozva pattant fel a padjából és rohant ki a teremből.
Mrs. Jackins éppen a táblánál állva írt, mikor egy robbanás szerű hang hallatszott a földszintről. Páran felnevettek.
- Valaki pezsgőt bontott, ünneplünk ? - kérdezte egy fiú.
- Vagy talán egy kémia kísérlet sült el rosszul ? - poénkodott valaki más is.
Mrs. Jackins mosolyogva rakta le a krétát.
- Inkább koncentráljatok a feladatra. - mondta fejcsóválva és éppen leült volna az asztalhoz, mikor meghallotta a velőtrázó sikítozást, a folyosóról jövő zúgolódást és a tantermek ajtajának nyitódását. A tanulók kíváncsian pattantak fel a padjaikból és néztek ki az ablakon, de többen megindultak az ajtó felé is. 
- Üljetek a helyetekre ! Megnézem mi történt ! - utasította a gyerekeket Mrs. Jackins, majd kilépett a teremből. Kint tanácstalan és kérdő tekintetű tanárokkal, diákokkal találkozott, akik mind a földszintre tartottak. 
- Baleset ? - kérdezte a tanárnő, mert csak izgatott párbeszéd foszlányokat kapott el egy pisztolyról, egy lövésről és hogy minden csupa vér oda lent. 
- Állítólag valaki pisztolyt hozott az iskolába. - felelte egy tanuló. 
- Micsoda ?! - Mrs. Jackins átfúrta magát a tömegen és a földszinti termek felé igyekezett. Káoszt és rémületet látott lent. A tanárok a diákokat igyekeztek vissza terelni a termekbe, de ez szinte lehetetlen volt. Szirénázó mentő autót és rendőr kocsit pillantott meg az iskola egyik ablakából és végképp nem értett semmit. Hangos zokogásokat, ordítozást hallott. Nagy nehezen, lépésről lépésre férkőzött közelebb a teremhez, ami előtt a tömeg állt. Az ajtó azonban be volt csukva, nem lehetett belátni. Rendőrök álltak nem messze tőle és nem engedtek senkit sem közelebb.
Pár perc múlva két fehér köpenyes alak jött ki a teremből, lemondóan rázták a fejüket, mire valaki hisztérikusan felsírt. Mrs. Jackins ekkor meglátta Clarkot, két ápoló kíséretében. Hirtelen rá sem ismert a mindig fölényes, vagány fiúra. Ingje elől szét volt gombolva, mintha nem lenne elég levegője, a lépesei gyengék voltak és zokogott.
- A kurva életbe, ilyen nincs ! Miért ?! Hogy tehetted ezt te idióta ! - üvöltötte szinte állatian, amint a két ápoló végig kísérte a zsúfolt folyosón. Hangja a tanárnő idegeibe hatolt és félelemmel töltötte el.
- De hát mi történt ? Mondjon már valaki valamit ! - fakadt ki Mrs. Jackins, amint látta, hogy Mrs. Kieds is ápolása szorul. Az egész épület tele lett rendőrökkel és mentősökkel. 
- Nincs itt semmi látnivaló, hagyjuk dolgozni a rendőrséget, menjen mindenki vissza a terembe ! - hallotta meg ekkor az igazgató, Mr. Hyett határozott és szigorú hangját. Gyorsan a férfi felé sietett.
- Mr. Hyett, mi ez az egész ? - kérdezte türelmetlenül. 
Az igazgató a magabiztosság álcája mögött sápadt és izzadt volt, Mrs. Jackins még sosem látta ilyennek. A férfi fél percig csak nézett rá, majd felsóhajtott és kezeit a nő vállaira helyezte.
- Molly...Kérem maradjon nyugodt...- motyogta és a pillantása olyan volt, hogy a tanárnőt kilelte a hideg.
- Mi folyik itt ? - vágott a szavába Mrs. Jackins.
Mr.Hyett a fejét csóválta.
- Kész őrület. Én nem is tudom mit mondjak...Tanári pálya futásom során nem találkoztam még ilyennel...Ez tragédia...
- Mégis miről beszél ? - csattant fel Mrs. Jackins.
Mr. Hyett mélyen a szemébe nézett és szorítása erősödött a nő vállain.
- Molly...Legyen erős...A Connels gyerek...- suttogta.
- Jeremy ? Mi történt vele ? Megsérült ? - Mrs. Jackins érezte, hogy elsápadt.
Mr. Hyett keserűen megrázta a fejét.
- Meghalt...Ezt egyszerűen nem értem...Fogta magát, bement a terembe, aztán a tanárnő és a diákok előtt szétlőtte a fejét egy Magnummal...- válaszolta és a hangja elcsuklott. 
- Hogy mi ? - Mrs. Jackins érezte, hogy megszédül és szemei előtt karikák kezdenek ugrálni. Az előbbi hangzavar, káosz és hangoskodás egy pillanat alatt eltűnt, csak az előbb hallott mondat visszhangzott a fejében. És nem hitte el...
Hirtelen kérdések sokasága tódult a fejébe. Mi történt ? Miért történt ? Lehet, hogy ő volt az utolsó aki találkozott Jeremyvel a tette előtt ? Miért nem vette észre, hogy valamit tervez ? Honnan volt fegyvere ?
Égni kezdett a szeme.
- De hát hogyan ? - kérdezte és rezignáltan eltörölt egy könnyet az arcáról.
- Egyelőre semmit sem tudunk, a rendőrség vizsgálja az ügyet, kihallgatják a jelen lévő tanulókat és Mrs. Kieds-et, már ha olyan állapotban lesznek. Nézze, én tudom, hogy közel állt magához a fiú...
A tanárnő bólintott és látta még hogy Mr. Hyett beszél, de már nem jutott el az agyáig semmi. A könnyek megállíthatatlanul peregtek végig az arcán. Nézte a folyosón lévő döbbent tömeget, a rendőröket, a sokkos tanulókat. A sírás feszítette a tüdejét. El kellett mennie onnan, nem akarta hogy bárki lássa a könnyeit. Egyedül akart lenni. Hallotta hogy Mr. Hyett a nevét kiáltja, de nem reagált. Üveges tekintettel indult el az üres tanári szobák felé. A könnyek addigra már teljesen elhomályosították a szemét. Felkapta az asztalán lévő zsebkendős zacskót és bezárkózott az egyik szertárba. Erőtlenül rogyott a padlóra és az ajtó mögül már csak szívet tépő zokogása hallatszott.
Mrs. Jackins nem tudta mennyi ideje ült a sötét szertárban, de biztos volt benne hogy órák teltek el. A kintről jövő zajok lassan megszűntek. A rendőrség és a mentők szirénázva elvonultak. Már csak a szokásos, átlagos neszek voltak a levegőben. Mintha nem is történt volna semmi sem...
- Molly, minden rendben ? - kopogott halkan az igazgató.
Mrs. Jackins megtörölte kisírt szemét.
- Igen...
- Már mindenhol kerestem, olyan hirtelen eltűnt...
- Jól vagyok. - felelte szárazon Mrs. Jackins a zsebkendőjét gyűrögetve a kezében.
Kínos csend hallatszott az ajtó túl feléről.
- Tudom mit érez és higgye el, engem is megrázott az eset. De erősnek kell lennünk a gyerekek érdekében... - mondta Mr. Hyett.
- Hol van Jeremy ? - kérdezte Mrs. Jackins és már a név említésére is könnybe lábadt a szeme. Gondolataiba villant a fiú szomorú és gyermeki arca, a szótlansága, ahogy nap mint nap megvívja magányos csatáit és ahogy nem áll mellett senki. De hol romlottak el ennyire végzetesen a dolgok ? És miért kellett ezt az utat választania ?! Ez már nem vissza fordítható...Ezt már nem lehet megváltoztatni...Az Isten szerelmére, hiszen még csak tizenöt éves volt !
- Ő már...szóval elvitték...- válaszolta Mr. Hyett zavartan.
- A szülei tudják már ? - érdeklődött Mrs. Jackins és bele gondolni sem mert mit éreznek majd, hiszen ez felfoghatatlan...
- A rendőrség értesíti őket...- mondta az igazgató.
- És mi lesz a diákokkal ? - kérdezte a tanárnő.
- Nem küldtük őket haza, persze aki szerette volna és akiért a szülei eljönnek haza mehet, de úgy gondoltam a leghelyesebb, ha itt maradnak az intézményen belül és beszélgetünk velük...- magyarázta a férfi.
- Arról ami történt ? - kérdezte fél perc hallgatás után Mrs. Jackins.
- Igen...Segíteni kell nekik feldolgozni az esetet és minden kérdésüket meg kell válaszolnunk...Úgy talán mi magunk is megnyugszunk. Számíthatok önre is Molly ? - Mr. Hyett hangja reményt adóan csengett és a tanárnő is úgy érezte a beszélnie kell Jeremyről. Sőt, beszélni akar róla. Meg akarja gyújtani az emlékezés lángjait a szívekben. El akarja mondani mindenkinek milyen fiút ismert meg és hogy milyen érzéseket ébresztett benne. Igen, így kell tennie. Erős lesz és könnyek nélkül végig csinálja. Aztán este a férje vállán jól kisírja magát. 
Kezeit a hasára csúsztatta. A benne lévő kis életre gondolt, a reggelre amikor ráébredt a várandósságára és egyszerre érezte úgy hogy ez élete legszebb és legszörnyűbb napja. Megtörölte a szemeit és megigazította kócos tincseit. Ő egy tanár, a diákok válaszokat várnak. Tehát mennie kell és csinálnia a feladatát. 
Jeremyért...
Önmagáért...
Mr. Hyett meglepődött, amikor hirtelen nyílt az ajtó és megjelent a tanárnő. Kicsit sápadtan, de magabiztosan. 
- Molly...- a férfi arcán megkönnyebbülés suhant át. 
Mrs. Jackins fáradtan biccentett és hunyorgott a hirtelen világosságtól.
- Becsengettek...Menjünk.