A ház amiben éltek, valaha jobb állapotban volt, de az itt lakók időhiánya meglátszott az épületen és az azt körülvevő környezeten. A kertet felverte a gaz, az egykor hangulatos kis halastó kiszáradva állt, a ház vakolata mállott, az ablakokra is ráfért volna a javítás, ahogy a tetőre is. Jeremy mégis szeretett itt élni, mert olyan közel volt az erdő, szinte hallani lehetett a zúgását és össze sem lehetett hasonlítani a nagyvárossal, ahol egészen tavalyig lakott.
Amint benyitott a házba rögtön felsietett a lépcsőkön a szobájába. Ami az ő birodalma, rejtett zuga volt. Ledobta magáról a fehér inget, fekete nadrágot és pólóra, farmerre váltotta a gyűlölt iskolai egyenruhát. Alig öltözött át máris meghallotta a szokásos hangokat a földszintről. Szorítást érzett a mellkasa környékén.
Hát ismét kezdődik...
Anyja és apja ismét veszekedtek és ezt már egyre nehezebben bírta elviselni. Talán ezért is írta meg a fogalmazását a valóságról, bár nem gondolta volna, hogy fel kell olvasnia és hogy ezzel magára vonja Mrs. Jackins figyelmét. Nem bírta hallgatni a durva és bántó sértéseket, amiket szüleik egymás fejéhez vágtak. Kirohant a szobájából és szapora léptekkel igyekezett a földszintre, a veszekedés színhelyére.
A tágas konyhában szinte visszhangoztak a szavak.
- Tudod mit, dögölj meg ! - ordította anyja gyűlölettel szikrázó szemekkel.
- De te se maradj életben, te ócska kis kurva ! - vágott vissza apja.
Miért csinálják ?! Nem bírom...
Jeremy közéjük ugrott.
- Apa, anya, ne veszekedjetek ! - kérte remegő hangon, mire szülei egy másodpercre kizökkentek egymás sértegetéséből. Nem is érzékelték, hogy fiuk haza érkezett az iskolából.
- Nahát haza értél...- ingatta a fejét az anyja.
- Miért veszekedtek újra ? - kérdezte Jeremy.
- Menj innen fiam, ez nem a te ügyed, ne avatkozz bele ! - tolta arrébb gyengéden Jeremyt az apja.
- Válaszoljatok, kérlek ! Miért kell minden nap ezt csinálni ? - kérdezte tehetetlenül a fiú.
- Mondtam már, hogy menj innen ! - kiáltott rá emelt hangon apja.
Nem !
- Ez igenis az én ügyem ! Az én életemet veszitek el ! - csóválta a fejét Jeremy, de szüleit csak bámultak rá és egymásra üres szemekkel. Majd apja a földszinti dolgozó szobájába viharzott és jó hangosan becsapta az ajtót.
- Menj a szobádba ! - kérte az anyja és követte apját a dolgozó szobába, hogy folytathassák a veszekedést. Jeremy ott maradt a konyhában egyedül és fülét ismét megütötték a dolgozó szoba ajtaja mögül ki hallatszódó éles hangok. Felszaladt a szobájába és dühösen vágódott le az íróasztala elé. Könnyek jelentek meg a szemében., alig látott.
Gyűlölöm ezt !
Az asztalon tankönyvek, ceruzák hevertek szerte-szét. A történelem könyvre esett a tekintete, az egyik lap alján vastag betűvel kérdés díszelgett : Jó hazafinak tartod magad ? Jeremy némán nézett maga elé, nem tudta a választ, igazából nem is gondolkodott még rajta. Talán. Bár nem tudta mit tenne meg a hazájáért. Talán meghalna ha úgy hozná a sors. Szeme a falon lévő hatalmas amerikai zászlóra pillantott. Az ágyra pattant és levette a falról, majd az ágyra terítve tisztelettel húzta végig a kezét rajta.
Aztán az ablakhoz lépett és kitárta. Gyakorlott és gyors mozdulatokkal mászott le a ház oldalához támasztott létrán és sebes léptekkel a sűrű erdő felé indult. Szeretett az erdőben sétálni, akkor érezte igazán hogy otthonra lel, ahol senki sem bánthatja. A legnagyobb fa alatt állt meg és percekig csak hallgatta a saját szívverését, szapora lélegzet vételét, majd felnézett az égre és a kezét a szívére tette. Felidézte magában a himnusz első sorait.O say, can you see, by the dawn’s early light,
What so proudly we hailed at the twilight’s last gleaming?
Ő jó hazafi...
A szeméből lassan csorogtak a forró könnyek. De nem volt aki megvígasztalja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése