357

Szokatlanul hideg időjárással érkezett meg a téli szünet és Jeremy lelkének egyik fele örült, hiszen két hétig nem kellett találkoznia Clark Gibsonnal és bandájával. Nem kellett elviselnie a lenéző pillantásokat, hallani a gúnyos megjegyzéseket és nem kellett tartania Mrs. Jackins idegesítő kérdezősködésétől sem.
Viszont otthon sem volt jobb a helyzet és egyáltalán nem lengte be karácsonyi hangulat a házat. Anyja még mindig nem talált állást és a kisvárosban uralkodó ünnepi előkészületek miatt erre lehetősége sem volt. Anyja ettől idegessé vált, amikor pedig az apja haza ért a munkából, mindig kezdetét vette valami szóváltás, ami hamarosan hangos vitává, tányér csapkodássá fajult. Jeremy kezeit a fülére tapasztva összegömbölyödve feküdt az ágyon és azt kívánta, bárcsak süket lenne, hogy ne kelljen nap mint nap végig hallgatnia ezt. Arcát marták a keserű könnyek és annyira szeretett volna lerohanni és kiabáló szüleire ordítani, hogy hagyják már ezt abba, mert nem bírja tovább. Mert megőrül ettől. De nem tette. Amikor már végképp nem tudta hallgatni anyja és apja trágár veszekedését, fogta magát és kimászva az ablakon az erdőbe menekült. Néha melegebb öltözék nélkül, abban a vékony pulóverben, pólóban indult el ami rajta volt. De nem érdekelte a hideg, csak azt szerette volna, hogy ha végre pár percre csend veszi körül. Ha nehezen is, de elfelejtette a Harryvel történt félelmetes találkozást és ismét bízni kezdett az erdőben, ami a szokottabbnál is gyönyörűbbé vált a szenteste előtti napokban. Néhány környék beli kisgyerek otthon készített díszekből, mézes kalácsokból felékesítette az öreg fenyők ágait, némelyik fára színes izzók is kerültek, amik még késő este is világítottak és fényei elkápráztatták Jeremyt. Megpróbálta a fényáradatot papírra vetni az eljövendő karácsony miatt és nem csak szomorú rajzokat készíteni. De sajnos az erdőben átélt varázsos hangulat sem segített az otthoni szörnyű helyzeten. Jeremy gyűlölt haza menni, de egyre korábban sötétedett és egyre hidegebb lett, ezért a szünet jelentős részét a négy fal között kellett töltenie.
Nem várta a szentestét, rettegett tőle, de persze eljött. El sem hitte, de szülei azon a napon mintha valamivel kevesebbet vitáztak volna. Apja hozott egy fenyőt, de nem volt hajlandó segíteni a díszítésben, így Jeremy és az anyja öltöztették a fát ünnepi díszbe. Felkerültek a csillogó üveggömbök, a szaloncukrok és a kék-sárga-piros színekben égő izzók, közben a rádióból halkan szóltak a karácsonyi dalok. Jeremy alig hitte el, hogy nem hasítja a levegőt apja bántóan hangos ordítása és anyja zokogása. Mégsem tudta elengedni magát, feszült volt, a kezei reszkettek ahogy a díszeket a fenyő ágakra helyezte, a gyomra össze szűkült és émelygett. Hiába volt ott a gyönyörű fa, a rádióból áramló zene, hiába készültek a karácsonyi ételek és hiába volt fahéjas sütemény illat körülötte, Jeremy tudta, hogy ez csak a felszín és hogy hamarosan kirobban majd a veszekedés. Érezte a levegőben.
Szerencsére apja pár régi munkatársa Dallasból váratlanul betoppant hozzájuk ezzel megmentve a helyzetet. Anyja egy pillanat alatt kivirult és kedvesen hellyel kínálta a vendégeket, süteményt, tojás likőrt rakott eléjük, marasztalta őket vacsorára, míg apja kedélyesen elcsevegett velük. Jeremy rájuk sem ismert, a fásult, életunt és örökké egymást maró szülei nagyokat nevettek, viccelődtek a hirtelen jött vendégsereggel. Egy ideig ő is az asztalnál ült, figyelmesen hallgatta a beszélgetést és válaszolt ha őt kérdezgették, majd engedélyt kért, hogy apja dolgozó szobájában nézhesse a televíziót. Normál, hétköznapi körülmények közepette apja valószínűleg elutasította volna a kérését, de aznap karácsony volt, azonkívül apja megivott már pár pohár italt, amitől lazának és engedékenynek tűnt.
Jeremy bement a dolgozó szobába, majd a tv készülékhez lépve be üzemelte. A sarokban lévő szürke plüss fotelben foglalt helyet és betakarózott egy vastag kockás pléddel. Gyorsan nyomkodta a távirányító gombjait, de egyik műsor sem ragadta meg igazán. Egy ideig bámulta a képernyőt, aztán felkelt a fotelból és apja íróasztalához ment. Felkattintotta az ott lévő olvasó lámpát és tekintete végig futott az asztalon. Számlák, tele firkált noteszlapok és tollak hevertek mindenütt. Jeremy emlékezett apja tizenkét színű toll készletére, amit mindig is nagyon szeretett volna kipróbálni, de soha sem merte elkérni apjától. Talán most, hogy nem figyelnek rá megteheti ezt. Rajzolni támadt kedve, lehet hogy most boldog dolgokat is tud majd ábrázolni. Az izgalomtól izzadni kezdett a tenyere. Kihúzott egy fiókot, de üres volt, vissza tolta és kinyitott egy másikat, ebben sem találta meg a toll készletet. Csalódottan nyúlt a legalsó fiókhoz és váratlan mozdulattal kirántotta. A tollakat ott sem találta, de egy nagyobb fekete színű doboz felkeltette az érdeklődését. Nem tudta mit rejthet, még sosem látta. Az ajtó felé sandított, de csak harsány nevetéseket hallott és úgy sejtette szülei a vendégekkel együtt még mindig a nappaliban ülnek. Vett egy nagy levegőt és kiemelte a dobozt, majd az íróasztalra helyezte. Nem volt túl nehéz, de túl könnyű sem, Jeremynek fogalma sem volt arról hogy mit tarthat benne az apja. Gyorsan felkattintotta a doboz két oldalán lévő pántokat és kinyitotta a fedelet.
Döbbenten felnyögött, amint meglátta a dobozban lévő fekete fegyvert.
Édes Jézus...Ez egy pisztoly...

Zsibbadás szaladt végig a testén. Nem tudta hogy szülei pisztolyt tartanak a háznál. A doboz belseje bordó plüssel volt bevonva, a plüssbe fekete betűkkel bele nyomtatva ott állt a fegyver márkája. Magnum 357... Jeremy nem értett a fegyverekhez és amit látott össze zavarta. Miért van apának fegyvere ? Fél valakitől ? Tart valamitől ? Vagy csak úgy ? És vajon az anyának szólt erről ? Nekem miért nem mondták el ?
Ujjait lágyan végig húzta a pisztolyon. Hűvös volt, amitől rajta is végig szaladt a hideg. De újra megérintette a fegyvert, aztán hirtelen elhatározással a kezébe vette. Kiszáradt a szája az izgalomtól, ahogy markában tartotta és most érezte csak igazi súlyát. Egyszerre volt felemelő és félelmetes.
- Istenem...- suttogta maga elé kábultan, ahogy szorította a tenyerében.
Ekkor hangokat hallott és az üvegajtón keresztül egy árnyat látott egyre közeledni.
- Jeremy ! Gyere ki légyszives, mert asztalon a vacsora !
Látta anyját hogy megtorpant az ajtó előtt és hogy keze a kilincsen volt, de mégsem nyitott be.
- Jeremy ! Hallasz engem ? - kérdezte valamivel hangosabban.
A fiú össze rezzent és gyorsan vissza rakta a fegyvert a dobozba.
- Igen, rögtön megyek ! - válaszolta elcsukló hangon és a dobozt vissza helyezte a fiókba. Mikor anyja kinyitotta az ajtót, Jeremy már a fotel előtt állt, mint aki éppen indulni készül kifelé. Az arca azonban vérpiros volt, a tekintete zavart.
- Jól vagy ? - kérdezte az anyja futólag végig mérte fiát, majd szélesre tárva az ajtót, kiengedte maga előtt. Jeremy nem szívesen ült az asztalhoz vacsorázni, alig ment le egy falat a torkán. Legszívesebben ismerkedett volna még a pisztollyal, megnézte volna alaposabban, közelebbről és tovább tartotta volna a kezében. A felismerés bénítóan hatott rá.
Apának fegyvere van. És vajon szokta is használni ?